Smot 7. fejezet
14. Az Örökkévaló így szólt Moséhez: „A fáraó makacs és nem akarja elbocsájtani a népet. 15. Menj el a fáraóhoz reggel, amikor kimegy a vízhez. Állj elé a Nílus partján, a botot, amely kígyóvá változott, vedd a kezedbe. 16. Ezt mondd neki: Az Örökkévaló, a héberek Istene küldött hozzád ezzel az üzenettel: Engedd el a népemet, hogy áldozatot mutassanak be nekem a sivatagban. De te eddig nem hallgattál rám. 17. Azt mondta az Örökkévaló: Majd ebből megtudod, hogy én vagyok az Örökkévaló – nézd, ahogy ráütök a kezemben lévő bottal a Nílus vízére, és az vérré válik, 18. a halak megdöglenek a Nílusban, a Nílus maga annyira büdös lesz, hogy az egyiptomiak képtelenek lesznek majd inni a Nílus vizéből.” 19. Akkor így szólt az Örökkévaló Mózeshez: „Mondd Áronnak: Vedd a botodat, és nyújtsd ki a kezedet Egyiptom folyóiban és a Nílus mellékcsatornáiban, tavaiban és összes víztározójában lévő vize felé, és az vérré fog válni, legyen vér Egyiptom egész földjén, még a fákban és a kövekben is!” 20. Mózes és Áron úgy tettek, ahogy az Örökkévaló parancsolta. Fölemelte a botját a fáraó és udvaroncai szeme láttára, ráütött a Nílus vizére, és a Nílus vize mind vérré változott, 21. a Nílus halai megdöglöttek, és a Nílus vize annyira büdös lett, hogy az egyiptomiak képtelenek voltak inni a Nílus vizéből. Vér volt Egyiptom egész országában. 22. Amikor az egyiptomi mágusok ugyanezt tették varázsigéik segítségével, akkor a fáraó szíve megkeményedett, és nem hallgatott rájuk, úgy, ahogy ezt az Örökkévaló megmondta. 23. A fáraó sarkon fordult és hazament; nem vette komolyan ezt a dolgot se, 24. pedig az egyiptomiak mind ivóvízért kezdtek ásni a Nílus közelében, mert a Nílus vizéből nem tudtak inni.
A Héber Bibliában az úgy nevezett tíz csapásnak három leírása létezik. A Smot könyvének itt kezdődő része prózában meséli el a csapásokat, míg a 78. és a 105. zsoltár versben. Az utóbbi kettő a csapások számát, sorrendjét és mibenlétét illetően több ponton is eltér egymástól is, és a Smotban található leírástól is. A csapások könnyen hármas csoportokba rendezhetők, és a 10. csapás képezi a csúcspontot.
Az első csapást leíró szöveg bár rövid, de a benne fellelhető ismétlések és egymásnak ellentmondó részek miatt sok szövegtani problémát vet fel.
A bibliakutató tudósok egy része szerint lehet, hogy a szöveg első verziója szerint csak a halak pusztultak el, és az ebből származó bűz miatt nem tudtak a vízből inni, és a Nílus, illetve az annak áradását szimbolizáló istenség, Hápi, „megölése”, azaz a folyó vérré változtatása csak későbbi variáció. Egy másik hipotézis szerint két történet van, az egyikben Mose egyedül megy a fáraóhoz, botjával lesújt a Nílusra, de csak a folyó vize válik vérré. A másik történet szerint Mose Áront bízza meg a parancs végrehajtásával, aki csak kinyújtja a kezét a Nílus fölé, de Egyiptom minden vizét vérré változtatja.
15. kimegy a vízhez – Nem világos a szövegből, hogy a fáraó mit csinál a víznél, de a narrátor számára mégis fontos kitérni erre a részletre. Az, hogy Mose a vízparton találkozik a fáraóval, lehet irodalmi utalás arra is, hogy abból a Nílusból mentették meg csecsemőkorában, amelybe a fáraó parancsa miatt került.
a botot, amely kígyóvá változott vedd a kezedbe – Lásd Smot 4:2-4, itt úgy tűnik, Mose botja játssza a főszerepet, de a 19. versben Áron botjáról van szó, amely szintén kígyóvá vált (7:9-12).
17. Nézd, ahogy ráütök a kezemben lévő bottal a Nílus vízére, és az vérré válik – Itt úgy tűnik, Mózes botjával ráüt a vízre, de ez ellentmond a 19. versnek, ahol Áron a botját csak kinyújtja a víz fölé. A Tóra narratívája azt hangsúlyozza, hogy az Örökkévaló akarata irányítja az eseményeket. Akik kedvelik a természettudományos magyarázatokat a bibliai történetekre, azok általában arra hívják fel a figyelmet, hogy Egyiptomban ismert jelenség volt, hogy néha az olvadást követően nagy mennyiségű vörös föld került a folyóba Etiópiából, és ha valami akadályozta a víz szabad áramlását, akkor a föld felgyülemlett, és a folyó színe vörössé vált, halai elpusztultak. Mindenesetre sumér és egyiptomi szövegekben is megjelenik a vérré váló víz motívuma.
19. – Ebből a versből úgy tűnik, hogy nem Mose, hanem Áron kivitelezi a víz vérré változtatását, és ez Egyiptom minden vizét érinti.
még a fákban és a kövekben is – Bár az edény szó nem szerepel a héber szövegben, sokan úgy értik, hogy fából és kőből készült víztartó edényekről van szó.
20-21. – A szöveg valószínűleg azért ismételi el szóról szóra a 18. versben leírtakat, hogy ezzel hangsúlyozza: minden az Örökkévaló ígérete szerint történt.
Mózes és Áron úgy tettek, ahogy az Örökkévaló parancsolta. Fölemelte a botját – Nem teljesen világos, hogy kettőjük közül kire vonatkozik az egyes számban álló ige.
22. az egyiptomi mágusok ugyanezt tették varázsigéik segítségével – Ebből úgy tűnik, hogy az egyiptomi varázslók ráolvasásainak hatásosságát bizonyos esetekben nem kérdőjelezi meg a Tóra. Nem világos viszont, hogy honnan volt vizük, ha minden víz vérré vált Egyiptomban, a hagyományos magyarázatok szerint vagy máshonnan hozatták, vagy esővíz volt, vagy kutat ástak, hogy hozzájussanak.
Nemzetközi kommentár
michael paley rabbi
kommentárja
Kit kell meggyőzni az Örökkévaló hatalmáról?
Erdedeti kommentár: Ana Bonnheim
A csapások során azt bizonyítja az Örökkévaló, hogy a természet, a folyó vagy a nap nem istenek. A Seregek Ura megmutatkozik természetfelettiként, olyanként, aki bármikor felfüggesztheti a természet, saját teremtménye törvényeit. De ki vonja ezt kétségbe? Csak az egyiptomiak nem tudják?
Az első csapás – ahogy a jegyzetekből kiderül – Hápi istenség ellen irányul, az ő hatalmát töri meg az Örökkévaló. Az utolsó előtti csapás pedig közvetlenül Ré napistent győzi le, a sötétség Egyiptom országa felett megmutatja, mit ér „isteni” hatalma. A pogányság a természeti jelenségeket ruházza fel isteni tulajdonságokkal, azért hálás, ha a természet kijelölt ritmusa fennmarad, számíthat működésmódjára. Eső érkezik az esős évszakban, amikor a terméshez szükség van rá, éjjel sötét van, nappal világos stb. A zsidóság Örökkévalója a természetfeletti uralmát jelenti be, azét a hatalomét, amely az eget és a földet, a természetet és a törvényeit teremtette és uralja.
Hasonló történik a Királyok Könyvében is (Meláchim 1, 18. fejezet), amikor Élijáhu próféta megmérkőzik a Báál nevű termékenységisten prófétáival. A Báál szolgáinak oltárán nem gyullad fel a tűz, hiszen a Báál szerepe a természet megszokott működésének biztosítása a jó termés érdekében, addig az Örökkévaló tüze lezúdul az égből az oltárra, a természet rendjének felfüggesztése legyőzi a természeti istenséget.
De kinek szól a tanítás az egyik, illetve a másik esetben? Élijáhu egyértelműen elsősorban Izrael lakosságának szeretné felhívni a figyelmét arra, hogy tévúton járnak, őket akarja visszavezetni az Örökkévalóhoz.
A mostani eset más, itt a szabadságot kell kiharcolni Egyiptom ellenében, természetesen nekik is szól a figyelmeztetés, hogy az Örökkévaló tönkreteszi Egyiptomot, ha nem engedik el a népét. Az első számú címzett a fáraó. De a hetiszakasz végén (Smot, 9:16) azt tudatja Mosével a Teremtő, hogy maguknak a zsidóknak is meg akarta mutatni irtózatos hatalmát. Erre mi szükség volt vajon? Hát nem épp attól azok, akik, hogy Őt követik, szemben például az egyiptomiakkal?
A rabszolgák csoportja már nemzedékek óta nem hallott semmit az Örökkévaló felől és nem tapasztalta jótékony jelenlétét élete során. Úgy hihette, nincs semmi, ami Egyiptom uralkodójánál hatalmasabb, nincs semmi, ami a természet törvényei felett áll. Nekik is szól a figyelmeztetés, hogy ez nincs így, van gondoskodó hatalom, amely a természet vak erői felett áll.
Ez a hatalom azonban nem csak adja, de igényli is a szeretetet, megviseli Őt, ha elfeledkeznek Róla. Erre is figyelmeztetnek az események. És azt tanuljuk mindebből, hogy jó, ha magunkra tudjuk venni a látszólag másoknak szóló figyelmeztetéseket, ha képesek vagyunk mások tapasztalataiból is következtetéseket levonni önmagunkra nézve. Ha minden tapasztalatunkat fel tudjuk használni némi önvizsgálatra, esetleg rájöhetünk, hogy nem is vagyunk másoknál sokkal különbek. – ez Ana Bonnheim rabbi hetiszakaszunkat értelmező javaslata.
A szerzőről
Ana Bonnheim egy kaliforniai kisváros reformközösségének rabbija
Kommentár forrása: https://reformjudaism.org/learning/torah-study/va-eira/true-purpose-plagues
kommentárok
Vadász Éva,
az Izraelben megjelenő Új Kelet újság főszerkesztője
Mindent kétszer mond, kétszer mond
Az egyiptomi kivonulás történetében Mose akkor figyelmezteti a fáraót az eljövendő csapásokra, amikor a fáraó a Nílus partja felé tart (Smot 7:15). Rási, a középkori francia tórakommentátor közismert értelmezése szerint a fáraóra istenként tekintettek, és feltételezték, hogy mint ilyen, anyagcserére sincs szüksége. De mivel a fáraó mégiscsak ember volt, ezért titokban járt a dolgára a Nílushoz. Ráv Joszef Bekhor Sor, a szintén középkori francia tórakommentátor szerint a Fáraó vadászni ment a folyóhoz, ahova az állatok inni jártak. Számos középkori illusztráció ábrázol ilyen jelenetet, például a provance-i Hispano-Moresque Hágádában Mose a vadászruhás, kezén sólymot tartó fáraót figyelmezteti. Ibn Ezra, spanyol kommentátor pedig azt mondta, hogy a fáraó éppen tudományos vízszintmérést végzett, amikor Mose a csapásokra figyelmeztette. Ezen értelmezések legtöbbje persze későbbi korok gondolkodásmódjait vetíti vissza a Fáraó idejébe.
A fenti kommentárok apróságnak tűnhetnek, ha a Váerá szakasz 7:14-25-ig tartó részét újraolvassuk. Újra és újra bukfencet vetnek szemeink, zsibbadt elménk az itt mindent kétszer mondó Úron spekulál. Aki először azt mondja Mosénak (7:17), hogy üssön rá a Nílus vizére a botjával és az vérré változik. Azután viszont Mosét megbízza azzal (7:19), hogy ő utasítsa Áront: vegye a botját és a keze kinyújtásával változtassa Egyiptom összes vizét vérré. Vagyis akkor most Mose tesz csodát, vagy Mose és Áron együtt? Bottal ütés vagy kézkinyújtás? A Nílusra vagy az összes egyiptomi vízre? Ezek után azt olvassuk (7:21a), hogy a halak elpusztultak és a Nílus megbüdösödött.
Szöget üthet a fejünkbe, hogy egyáltalán mi is ez a csapás.
Vízmegvonás vagy halpusztulás? A vízben úszó haltetemek rémes bukéja érezhető a Nílus – vagy egész Egyiptom – felett, vagy a véres víz maga ontja a rothadás leheletét?
A szöveg még otthagy nekünk, késői értelmezőknek egy további rejtvényt: vajon kik voltak a későbbiekben sem megmagyarázott „Egyiptom mágusai”? Rási ezt úgy értelmezte, hogy a fáraó visszakérdez: azt hiszitek, varázslással túljártok az eszünkön? De hát nekünk vannak a legjobb varazslóink! Értsd: ezen a területen mi vagyunk az igazi profik! Vagyis ezért fütyült a jóslatra és Mose burkolt fenyegetésére.
Végül pedig az Írás konstatálja, hogy az egyiptomiak a Nílus vizéből nem tudtak inni (7:21). Ezt is kétszer olvastuk, de máshogy, mint az előző megduplázott történéseket. A 7:24-ben ugyanis szórul szóra ugyanaz áll, mint a 7:21-ben, kiegészítve az ásott kúttal, mint alternatív víznyerő-hellyel. Akkor ez most ellentmondás vagy megerősítés?
A vagy-vagy kérdéseink újabb kérdést vetnek fel: talán párhuzamosan olvastunk két szöveget? Az egyikben Mosét tájékoztatja az Örökkévaló a Nílus vizét sújtandó bűzös járványról, a másikban Mose Áronnal együtt szennyezi meg vérrel Egyiptom vizeit. A beszédhibás, igazlelkű Mose kapja meg a feladatot, amit testvérével, a papság atyjával, a szupersztár Áronnal együtt kell kiviteleznie. Kézenfekvő, vagy vitatható ez a megfejtés? Az összeszőtt mondatok széjjelbontásával a történet két fonalát mindenesetre beledolgozhatjuk tóratanulásunkba.
A kommentátorok értelmezéseinek megismerése, a Tóra történetfonalainak felfejtése lebilincselő, hátborzongató szórakozás, és a rácsodálkozás garantált. Ilyen és hasonló ráismerő, AHA-élményeket kívánok minden napra.
Kenesei Marcell,
a Centropa Alapítvány igazgatója
Az egyiptomi kivonulás egyik sarkalatos pontjával találkozunk itt – a tíz csapás egyike. A magamfajta ’hobbizsidók’ számára ez az, amivel évente legalább egyszer találkozunk széder este alkalmával. Zsidó őseink rabszolgaságból való megszabadulásának, néppé formálódásának, Isten csodákban való megmutatkozásának története. A tíz csapásból az elsőről, a víz vérré válásáról szól ez a bekezdés, ami csak a kezdet a genocídiumban kicsúcsosodó csodasorozatban. A tíz csapásban a legérdekesebb a dramaturgia. Arról van szó, hogy Fáraó megkeményíti szívét és tekintve, hogy nem őt, hanem elsősorban a népét sújtja ez a sok csapás, ezért szíve nem puhul meg. Csak akkor adja be a derekát, amikor az elsőszülöttje neki is meghal – nos, az bizonyosan kevesebb pusztítással, sanyargatással járt volna, ha rögtön a tizedik csapással kezd a jóságos Mindenható. Viszont akkor nem villogtathatta volna meg repertoárját saját maga által kreált nézőközönségének...
Függetlenül attól, hogy mennyire hiszünk a történetben, én személy szerint azért szeretem, mert egy fontos erkölcsi kérdés átgondolására késztet minket. Meddig mehetünk el saját szabadságunk, vagy jólétünk előmozdításának érdekében? Ha a megszabadulásunk más ártatlan emberek halálával, szenvedésével jár, evvel ki lehet-e békülni és humánusnak maradni lélekben? A liberalizmus és szabadelvűség egyik alaptétele, hogy a saját szabadságom addig terjed, amíg az másokat nem korlátoz saját szabadságában. De mi akkor a helyzet, ha az én szabadságom eleve nem adott, azt csak egy másik ember vagy emberek kárára tudom elérni? Nem felelősségem, hogy gyerekeim érdekében bizonyos erkölcsi áldozatokat bevállaljak?
Az elnyomottak szabadság iránti törekvése olyan fogalom, ami jól ismert mindenki számára ma is. Népek, vallások, kisebbségek, sőt modern rabszolgák – címkék, csoportok ezrei, melyek emlékeztethetnek minket egy olyan időre, amikor mi – vagy feltételezett őseink – voltak hasonló cipőben (legalábbis a Biblia alapján, de úgyis a sztori a fontos, nem az, hogy igaz-e). Azt mondom, nagy ajándék ez a történet ezért a különleges perspektíváért.
