Smot 14. fejezet
1. Az Örökkévaló azt mondta Mosének: 2. „Mondd meg Izrael gyermekeinek, hogy forduljanak vissza és táborozzanak Pi-háchirot előtt, Migdol és a tenger között, Báál-Cefon előtt; szemben a tengerrel táborozzatok le. 3. A fáraó azt fogja mondani Izrael gyermekeiről: ’Eltévedtek az országban, körülzárta őket a sivatag.’ 4. Ekkor megkeményítem a fáraó szívét, hogy üldözze őket, a fáraó és egész serege [sorsa] által fogok dicsőséget szerezni, hogy megtudják az egyiptomiak: én vagyok az Örökkévaló.” Így cselekedtek. 5. Hírül adták Egyiptom királyának, hogy elmenekült a nép; a fáraó és udvaroncai hozzáállása megváltozott a néppel kapcsolatban. Így szóltak: „Mit tettünk, hogy elbocsájtottuk Izraelt a szolgálatunkból?!” 6. A fáraó befogatott harci szekerébe, és magával vitte a csapatait. 7. Vett hatszáz válogatott harciszekeret, és Egyiptom összes harciszekerét, mindegyiken kiváló harcosok voltak. 8. Az Örökkévaló megkeményítette fáraó, Egyiptom királya szívét, üldözőbe vette Izrael gyermekeit, akik győzedelmesen vonultak ki. 9. Az egyiptomiak – a fáraó minden lova, harciszekere, lovasa és teljes hadserege – üldözték és utolérték őket ott, ahol letáboroztak, a tengernél, Pi-háchirot mellet, Báál-Cefon előtt.
A tórai történet szerint az isteni terv még nem teljesült be az egyiptomi kivonulással, Isten céljai közé tartozott a fáraó és népe megbüntetése. Az egyiptomi kivonulás majd a tenger szétválasztásának története számos szövegtani és morális kérdést vet fel, ezekből rövid ízelítőt ad a fenti részlet is.
2. – A szövegben fellehető helynevek teljes bizonyossággal nem azonosíthatók, a kivonulás pontos útvonala megállapíthatatlan a tórai leírás alapján. Az egyes földrajzi nevek jelentéséről sincs konszenzus, mint ahogy arról sem, hogy mennyire tekinthető történelmileg hitelesnek a kivonulás tórai története.
forduljanak vissza és táborozzanak – A menekülőket bizonyára meglepte a látszólag teljesen ésszerűtlen utasítás, hogy „bevárják” esetleges üldözőiket. Valójában ez az egyiptomiak megtévesztését szolgáló stratégiai csel volt, de ezt természetesen a menekülők nem tudhatták.
Pi-hachirot – Voltak, akik az egyiptomi Hathor istenség szentélyeként azonosították, mások szerint a Nílus egyik csatornájára utal, a klasszikus zsidó kommentátorok egy része pedig a héber chérut (szabadság) szót véli felfedezni benne.
Migdol – Sémi szó, jelentése lehet erőd vagy őrtorony, elterjedt helynév volt.
Báál-Cefon – Báál egy kánaánita viharistenség volt, a név ebben a formában lehet földrajzi név is, és az istenség neve is.
3. Eltévedtek az országban, körülzárta őket a sivatag. – A fáraó irodalmian megfogalmazott héber mondatszerkezettel fejezi ki magát, az eredetiben mindkét tagmondat három szóból áll, és azonos a nyelvtani struktúrájuk. A sivatagra vonatkozó kifejezés azt jelenti, hogy olyan helyre jutottak, ahonnan nincs menekülő útvonaluk.
4. megkeményítem a fáraó szívét – A szövegrészletben felvetődő egyik legnagyobb teológiai probléma fáraó szívének megkeményítése. Noha nem világos, hogy maga a kifejezés pontosan mit jelent, de a szövegből úgy tűnik, hogy Isten elvette vagy legalábbis korlátozta fáraó szabad akaratát, aki nem szíve természetes keménysége, hanem a külső beavatkozás hatására kezdte el üldözni Izrael fiait, és így igazságtalannak tűnik, hogy Isten azért a tettért bünteti meg a fáraót, amelynek megtételére Ő kényszeríti.
a fáraó és egész serege által fogok dicsőséget szerezni – A héber וְאִכָּבְדָה (veikávdá) szó visszautal a tíz csapással és a fáraó szívével kapcsolatban szereplő כבד (kávéd) szóra, amely ott „nehézséget” és „keménységet” jelent, ebben a mondatban viszont a כבוד (kávod), azaz „dicsőség” jelentésben szerepel.
5-7. – A történet e ponton kissé nehezen követhető, felesleges ismétléseknek és ellentmondásoknak tűnő részeket tartalmaz. A főszereplőt hol Egyiptom királyának, hol fáraónak nevezi, előbb csak hatszáz szekeret, majd a teljes szekérhadat magával viszi. A dokumentum hipotézis szerint több eredetileg különálló, és csak később egybeszerkesztett forrásról van szó itt is, csakúgy mint a tenger szétválasztásának egész történetében. A szöveg egységét kiindulási alapnak tekintő kommentárok szerint a fáraó egy hatszász szekérből álló elit egységet vezethetett, de az üldözésben részt vett a szekérhad egésze.
a fáraó és udvaroncai hozzáállása megváltozott – Szó szerint: a szívük megváltozott, a héber kifejezés a gondolatok és az érzelmek változására egyaránt utalhat.
6. a csapatait – A mondatban az עַמּוֹ (ámo), azaz „népe” szó szerepel, de a katonai kontextusban ez hadinépet, azaz katonákat is jelenthet, és a folytatásból világos, hogy a fáraó nem az egész népét vitte magával.
7. kiváló harcosok – A héber וְשָׁלִשִׁם (vesálisim) szó jelentése nem világos. Amennyiben a szó a héber sálos(három) számnévből származik, akkor talán arra utal, hogy az egyiptomi hadseregben a hármas vagy harmincas felosztású egységek is lehettek, noha az egyiptológusok szerint az egyiptomi harciszekereken általában csak ketten voltak. A szó talán jelenthet „tiszteket” is.
8. győzedelmesen vonultak ki – A héber kifejezés בְּיָד רָמָה (bejád rámá) pontos jelentése bizonytalan, több fordítás szerint „magasra emelt kézzel” a jelentése. Talán a győzelem érzését kifejező, vagy akár ellenségeiket fenyegető gesztus is lehetett.
Nemzetközi kommentár
michael paley rabbi
kommentárja
Átkelés két identitás között
Eredeti kommentár: Hillel Grunberg
A tenger kettéválik az átkelők előtt, majd bezárul mögöttük. Már nem rabszolgák többé, de még nem kapták meg a Tórát. Elvesztették a régi történetüket, és úton vannak az új felé.
Végső, visszavonhatatlan lépésre készül Izrael népe. Amikor végső kétségbeesésükben, két fenyegetés közül választva, belelépnek a lábaik előtt kettéváló tengerbe, végleg maguk mögött hagyják addigi életüket. A szolgaságot, amelyet egyre nehezebben lehetett elviselni, a szabályai azonban világosak, érthetőek voltak. Az érthetőség otthonosságára irányuló vonzalom az egyik legerősebb emberi késztetés. Azt, ami ezután következik, senki nem ismeri, Mose sem. Nem tudják, mi történik majd, ha belegázolnak a tenger vizébe, nem tudják, hová vezet utána az út. amelyen elindultak. Egyet tudnak, hogy nem lesz mód többet visszamenni Egyiptomba, bármi is történjék majd.
Nagyon nehéz elbúcsúzni a saját történetünktől, attól az elbeszéléstől, amely arra válaszol, honnan jöttünk, merre megyünk, vagyis, röviden, hogy kik vagyunk. Izrael ebben a pillanatban veszíti el a történetét, szakadás áll be a közösség minden egyes tagjának élettörténeti elbeszélésében. Akik a tengeren száraz lábbal átkelnek, mind Egyiptomban születtek és éltek, ahová soha nem térnek többé vissza. A súlyos identitás-válság, amely a szabadság körülményei között szakad rájuk, újra és újra feltámasztja köreikben az Egyiptom-nosztalgiát, és ez teljesen érthető.
Az ilyen válsághelyzeteket csak úgy lehet feloldani, ha az önmagunkról szóló történetünket újraszerkesztjük, beemeljük és a történet részévé tesszük a szakadást okozó eseményt. Ez magyarázza, hogy
a kivonulás története lett a zsidó önazonosság alapozó elbeszélése, amelyet minden nap felidézünk a reggeli és az esti imában, minden ünnep megszentelésekor, a „kidusban” utalunk rá, rituálisan újrameséljük minden széder estén.
Minderre Hillel Grunberg emlékeztet, aki úgy látja, az teszi aktuálissá a hetiszakaszt, hogy egy „történetválság” tanúi vagyunk az Egyesült Államok zsidó népességében is. Az a nemzedék, amely a hatnapos háború idején eszmélt, akiknek a szülei részben maguk is a nácik elől menekültek Európából vagy emigráns túlélők voltak, feltétel nélkül és szinte egységesen támogatta Izraelt. A gyerekeik, vagy a most felnövő unokáik már különböző mértékben, de igen gyakran kritikusak Izrael politikájával szemben. A kérdés, amely sokáig egyesítette, most inkább megosztja, részben nemzedéki alapon, az amerikai zsidóságot.
Hillel Grunberg szerint a megoldás a történet újraszerkesztése lehet. Rossz válasz volna kritikátlan lojalitást elvárni Izrael iránt az amerikai diaszpórától, de az is tévedés volna, ha az amerikai zsidók egyszerűen hátat fordítanának Izraelnek.
Meg kell találni egy olyan zsidó önazonosság útját, amely nem tagadja meg, hogy mélységes köze van Izrael államához, mégis kritikusan is tudja, ha kell, szolidaritását artikulálni.
A szerzőről
Hillel Grunberg a reformzsidó, Amerikában és Izraelben is kampuszokat fenntartó Hebrew Union College, illetve a progresszió és a hagyományőrzés egyensúlyára törekvő, ún. konzervatív Jewish Theological Seminary közös koordinátora, feladata az, hogy erősítse az egyetemek oktatóinak és hallgatóinak Izraelhez fűződő kapcsolatait.
Kommentár forrása: http://www.jtsa.edu/israel-between-tears-and-songs
kommentárok
Dov Levy,
a Visegrádi utcai Pesti Súl rabbija
Az isteni tudás és a választás szabadságának problémája
A hit szempontjából az egyik legkomolyabb teológiai probléma az, hogyha Isten mindent – beleértve az ember jövőbeli döntéseit is – tud, akkor milyen jelentése maradhat az ember szabad választásának. Maimonidész, a középkor valószínűleg legfontosabb zsidó filozófusa, számos írásában foglalkozott ezzel a kérdéssel, többnyire éppen a fáraó szívének megkeményítéséről szóló tórai versek magyarázata kapcsán. A Nyolc fejezet (Smoná prákim) című, elsősorban etikai és pszichológiai témákkal foglalkozó írásában Maimonidész felhívja rá a figyelmet, hogy a fáraó már a történet elején (Smot 1:9) bűnöket követ el, majd az első csapások után a saját szívét keményíti meg, tehát bűnei elkövetését minden kényszer nélkül választja. Isten csak a korábbi szabadon elkövetett bűnök után keményíti meg fáraó szívét, a választás szabadságának elvesztése a fáraó büntetésének részét képezi. Maimonidész tisztában van vele, hogy a Tóra egyes verseinek szószerinti olvasata alapján úgy tűnik, hogy Isten megakadályozza a fáraót abban, hogy elengedje Izrael népét, majd megbünteti azért, mert nem engedte el őket, de mivel ez etikai abszurdumhoz vezetne, ezért a tágabb kontextus és az abszolút igaznak tekintett filozófiai meggyőződése – Isten erkölcsi szempontból is tökéletes – alapján véli megtalálni a mondott versek helyes jelentését: a fáraó eleinte teljesen szabadon választotta Izrael népének kínzását és fogságban tartását, és ezért kapta azt a büntetést, hogy később már nem tudta megbánni és jóvátenni korábbi bűneit.
Maimonidész legfontosabb jogi műve, a Misne Tóra egy részében, a Megtérés törvényeiben (Hilchot tsuvá 5:1) leszögezi, hogy a szabad választás lehetősége az alapja a megtérésnek, amely konstitutív eleme az egész, a Tórán és a parancsolatok megtartásán alapuló, istenszolgálatnak. A következő fejezetben (6:3) viszont azt is megállapítja, hogy lehetséges, hogy valaki akkora és annyi bűnt kövessen el – még szabadon és minden kényszer nélkül –, hogy elveszítse a szabad választás képességét, és Isten ne tegye lehetővé számára a későbbi megtérést. Talán ahhoz lehet ezt hasonlítani, mint amikor valaki függővé válik például kábítószertől vagy alkoholtól. Eleinte szabadon választotta a mondott szerek fogyasztását, de miután az addikció kialakult, már nem képes megtérni és önerőből megszabadulni a függéstől.
Maimonidész nagy filozófiai művében, A tévelygők útmutatójában (3:21) némiképpen máshova helyezte a hangsúlyt a probléma tárgyalásakor, és azt emelte ki, hogy a Teremtő tudása a teremtett világról – a kanti terminus technicusszal élve – a priori tudás, míg a teremtett lények tudása csak a posteriori, azaz a tapasztalatokon alapuló lehet. A tudás e két fajtája lényegileg különbözik egymástól. Az emberi szabad választás és az isteni tudás összeegyeztethetetlensége csak akkor lenne valós probléma, ha az isteni tudás nem különbözne esszenciálisan az emberi tudástól. Mivel azonban az isteni tudás teljességgel más jellegű, mint minden nem isteni tudás, és mint ilyen, felfoghatatlan az emberi elme számára, így az egész kérdés felvetése valójában csak az emberi értelem és egyéb kognitív képességek korlátozott mivoltát tükrözi.
Bodó Réka Eszter,
a Limmud Magyarország Alapítvány kuratóriumi tagja
Sem zsidó, sem keresztény szempontból nem vallásos családban nőttem fel. Otthonról hozott Isten-képem nincs, így azzal szocializálódtam, amivel a magyarok többsége, azaz egyfajta diétás kereszténységgel: az Isten irgalmas és kegyelmes, és a jók győznek a történet végén.
Nehéz ezzel a háttérrel figyelmesen olvasni a Tórát. Nem hiszem, hogy bárkinek első olvasásra a kivonulás történetéből épp a tengerbe fullasztott egyiptomiak esete okozta volna a legkomolyabb erkölcsi dilemmát, hiszen ott van épp előtte például az elsőszülöttek a morális szempontból rögvest sokkal problémásabbnak tűnő halála. Azonban ha újraolvassuk ezt a részt, akkor nehéz nem észrevenni, hogy itt pedig az Örökkévaló épp most gyilkolta le az egyiptomiakat azért, aminek megtételére - ahogy erről büszkén beszámol - Ő maga kényszerítette őket.
Nálam sokkal tanultabb kommentátorok az elmúlt évezredekben számtalan magyarázatot adtak arra, hogy hogyan egyeztethető össze a szabad akarat es az igazságosság elve azzal, hogy az Örökkévaló “megkeményíti” a fáraó szívét - majd megbünteti keményszívűségéért. Nem fogok ezek mellé még újabb magyarázat kitalálásával kísérletezni, elsősorban azért, mert engem ezek a magyarázatok mindig akrobatamutatványokra emlékeztetnek. Lenyűgöző nézni őket, de nem szeretném utánozni. Ezek a magyarázatok ugyanis korántsem győznek meg arról, hogy a szöveg tényleg azt jelenti, amit a kommentátorok állítanak. Számomra pontosan ez jelenti a zsidóság lényegét.
Egyrészt a velem maradó kényelmetlenség érzése - az Örökkévaló nem egy megbocsátó, szeretettel teli Isten (legalábbis a Tórában biztos nem az). Szerintem nincs más jó magyarázat az egyiptomiak elpusztítására, mint hogy a történetbeli Istent a tesztoszterontól megrészegült harcos mintájara alkották meg, aki be akarja mutatni erejét az ellenség előtt.
Másrészt viszont ne becsüljük le a Tóra-magyarázatok szerepét. Ezek nem csak intellektuális pávatollak, amelyek célja a magamutogatás. Ennél sokkal fontosabb: minden nemzedék megküzdött a Tóra bizonyos részeivel - legyen az a lázadó és engedetlen gyerek, akit szülei halálra köveztetnek a város lakóival (Dvárim 21:18), vagy a szemet szemért elv. Évezredek óta minden nemzedék újabb és újabb értelmezéseket hoz létre, hogy a zsidóság releváns maradhasson. E magyarázatokra nem kell úgy tekintenünk, mint a szöveg eredeti értelmének felfedését célzó kísérletekre, ezek az értelmezések sokkal inkább tanúvallomások a szerző korának értékrendjéről.
Éppen ezért ez a feladatunk nekünk is - nekiveselkedni a Tórának és újraértelmezni azokat a részeket, amelyek a mai értelmező közösségének értékrendjével összeegyeztethetetlenek, legyen az a melegek elfogadása a zsidó közösségben, vagy a nők státusza.
Nem azért, mert számon akarjuk kérni egy több ezer éves szövegen a huszonegyedik századi liberális értékrendet, hanem mert ha nem tesszük ezt meg, akkor a Tóra épp úgy jelentőségét veszti a következő generációk számára, mint Hammurapi törvényei.
