Vájikrá 19. fejezet
13. Ne használd ki embertársadat, és ne rabolj. A bérmunkás munkadíját ne tartsd magadnál reggelig. 14. Ne szidalmazd a süketet, és a vak elé ne tégy buktatót. Féld Istenedet – én vagyok az Örökkévaló. 15. Ne hozzatok igazságtalan ítéletet. Ne légy részrehajló a nélkülöző javára. Ne pártold a gazdagot. Igazságosan ítéld meg társadat. 16. Ne járj rágalmakat terjesztve néped körében. Ne állj tétlenül, amikor embertársad életveszélyben van – én vagyok az Örökkévaló. 17. Ne gyűlöld szívedben testvéredet. Kritizáld bátran társadat, ne légy részese vétkének! 18. Ne állj bosszút néped tagján, és ne légy haragtartó vele. Szeresd embertársadat, [aki] olyan, mint te – én vagyok az Örökkévaló.
A Vájikrá 19. fejezete az úgynevezett „szentség” törvénygyűjteményhez tartozik, amelynek szerves részét képezik, mind az Isten és ember, mind az ember és embertársa közötti viszonyra vonatkozó parancsolatok. Ez utóbbiak a korabeli felfogás szerint szintén a vallási törvények csoportjába tartoztak, a másik ember ellen elkövetett vétségek egyben Isten elleni bűnnek is számítottak. E törvényrendszerben anakronizmus megpróbálni élesen elkülöníteni a csak az embertársra vonatkozó etikai parancsokat „a vallásos”, rituális parancsoktól, hiszen ugyanannak a rendszernek képezik a részét. Ugyanakkor
ebből nem következik, hogy a Tóra szerint pusztán az tett valamit erkölcsössé, hogy Isten megparancsolta, sokkal meggyőzőbb az az értelmezés, hogy Istent erkölcsi szempontból tökéletesnek tekintették, aki épp azért adja parancsba azokat az erkölcsi előírásokat is, amelyek az isteni parancs nélkül is érvényesek lennének, mert erkölcsi szempontból tökéletes.
(Ugyanerről a kérdésről, némiképp más konklúzióval, lásd Geréby György kommentárját e hetiszakaszhoz.) A „szentség” fogalma a bibliai korban elsősorban azt jelentette, hogy a kiválasztott nép köteles megtartani az Örökkévaló minden parancsát, és ezen keresztül válhat szent, azaz az Örökkévaló szolgálata céljából elkülönülő néppé. Úgy tűnik, a bibliai korban – szemben sok középkori és modern értelmező álláspontjával – a „szentség”-et inkább egy normatív szabályrend betartása által teljesítendő kötelességnek, és nem Izrael népében automatikusan megtalálható lényegi összetevőnek tartották.
13. A bérmunkás munkadíját ne tartsd magadnál reggelig – A „bérmunkások” többnyire olyan munkavállalók voltak, akik nem rendelkeztek tartalékokkal, így számukra a bér kifizetésének halogatása komoly hátrányt jelentett.
14. Az ember és embertársa, illetve az ember és Isten közötti kapcsolat szerves összefüggésére kitűnő példa ez a parancsolat: noha a süket szidalmazója nem kell, hogy féljen annak bosszújától, aki nincs tudatában annak, hogy szidalmazzák, az istenfélelem mégis visszatartó erőként kell, hogy szolgáljon, hiszen Isten „hallja” a sértéseket, csakúgy, ahogy „látja” a vak elé helyezett buktatót is, így semmilyen titokban elkövetett bűn nem marad büntetlenül. Az istenfélelem itt a modern lelkiismeret fogalmával mutat némi párhuzamot. A rabbinikus hagyomány mindkét parancsot szimbolikusan értelmezte, és tág értelmet tulajdonított a tilalmaknak, beleértve minden a másik ember tudatlanságát vagy gyengeségét kihasználó cselekedetet; így például buktató elhelyezésének számít egy addikcióval küzdő embert a számára különösen nagy csábítást jelentő étellel vagy itallal kínálni.
15. Ne pártold a gazdagot – Szószerint a „nagyot”, vagy a „hatalmast”, de a gazdasági kontextusból világos, hogy a nincstelen ellenétét jelentő vagyonos személyről van szó.
16. Ne járj rágalmakat terjesztve néped körében – A héber רָכִיל [ráchil] kifejezést a vándorló kereskedőt jelentő רוכל rochel szóval szokták összekötni. Amellett, hogy a kereskedők fontos hírvivő és információterjesztő szerepet is betöltöttek, a sokkal kevésbé pozitív hatású álhírek, pletykák terjesztéséért is felelősek voltak. A héber rechilut, pletyka szó ebből a főnévből származik.
Ne állj tétlenül, amikor embertársad életveszélyben van – Szószerint: „Ne állj embertársad vérén (vagy vére felett)”. Az eredti héber kifejezés értelme nem világos, a fordítás a hagyományos kommentátorok többségének értelmezését tükrözi. Jacob Milgrom rabbi és bibliakutató hívta fel a figyelmet rá, hogy a versben két ige szerepel – járni és állni –, és mindkét tevékenység a másik embernek történő károkozással függ össze.
18. Szeresd embertársadat, [aki] olyan, mint te – én vagyok az Örökkévaló – A közismert „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat” legalább annyira értelmező fordítás, mint az itt javasolt lehetőség. Az elsőszámú fordítási nehézséget az jelenti, hogy a héber kifejezésben a szeretni igével általában járó tárgyas viszonyszó helyett egy másik, többnyire inkább irányjelzésre szolgáló prepozíció szerepel. A második nehézség a szeretet tárgyának megállapítása, a héber reá szóról a bibliai szóhasználatban nem egyértelmű, hogy kire vonatkozik, lehetséges fordítása a „szomszéd” is, és ezesetben a parancs értelme inkább szűkebb körre vonatkozik. A reá szó előfordul úgy is, hogy zsidót, de úgy is, hogy nem-zsidót jelent. Sőt, megszemélyesített, de élettelen dologra (bálványra) is vonatkozhat. Az tehát, hogy a parancsolatot partikularista módon csak a zsidók szeretetére vonatkoztathatjuk, vagy, univerzalista megközelítéssel, kiterjeszthetjük-e minden emberre, nem megállapítható pusztán a héber bibliai szövegek alapján. Végül a kámochá szó egyaránt értelmezhető a szeretet módjára vonatkozó utasításként („úgy szeresd, ahogyan magadat szereted”), de a parancs indoklásaként is („szeresd, hiszen ő is ugyanúgy ember, mint te magad”). Noha világos, hogy az egyes emberek között jelentős különbség van, és nem ugyanolyanok, de talán mégis ez utóbbi értelmezést teszi valószínűbbé a vers végén a hivatkozás az Örökkévalóra, akinek a szempontjából minden ember azonos, teremtményi státuszban van. Ugyanez a hivatkozás persze alátámaszthatja a partikularista értelmezést is, miszerint csak arra vonatkozik a szeretet parancsa, aki az Örökkévaló szolgálatában hasonló ahhoz, akire a másik szeretetének kötelessége vonatkozik. E versnek nem lehetséges értelmezéstől független fordítása.
Richard Elliott Friedman bibliatudós felhívja rá a figyelmet, hogy még ha valaki a szűkítő értelmezést akarja is választani, akkor is látnia kell, hogy ugyanebben a fejezetben szerepel az a parancs is, hogy az Izrael népével lakó idegent (azaz azt, aki egyértelműen nem-zsidó) is szeretni kell, hiszen ő is „olyan, mint te”, hiszen Izrael fiai is idegenek voltak Egyiptom országában (19:34).
Nemzetközi kommentár
michael paley rabbi
kommentárja
Mindenkiből lehet „szent”
Eredeti kommentár: Jonathan Sacks, volt brit főrabbi
Jonathan Sacks a „szeresd embertársadat” parancs kapcsán felvetődő – és fontos leszögezni: a zsidó hagyományban történelmi gyökerekkel egyaránt rendelkező – partikularista és univerzalista értelmezési lehetőségekhez a papi elitizmus kérdésén keresztül közelít.
Kommentárja arra hívja fel a figyelmünket, hogy a szakasz nyitómondataiban Isten „hallgatóságot cserél”. A Tóra harmadik könyve elsősorban az áldozatok rendjével foglalkozik, kitüntetett szereplői az áldozatokat bemutató papok, egy olyan elitcsoport tehát, amelynek feladata Isten szolgálata, és amelybe csak beleszületni lehet.
Ez a – minden korabeli közel-keleti társdalomban jelenlévő – elitcsoport szorul egy döntő pillanatra háttérbe a hetiszakasz elején: „Az Örökkévaló azt mondta Mosenek: Szólj Izrael gyermekeinek egész községéhez és mondd nekik: Szentek legyetek, mert szent vagyok én, az Örökkévaló, a ti Istenetek” (Vájikrá 19: 1-2)
Isten Mosen keresztül az „Istenközeliség” követelményét kiterjeszti kivétel nélkül mindenkire, Sacks saját szavával „demokratizálja” a papi funkciót. A „szentségnek” a hetiszakasz következő részében közölt előírásai egyszerre rituálisak és erkölcsiek, mindenki minden hétköznapi cselekedetére vonatkoznak az öltözködés szabályaitól a munkaadó és a munkavállaló viszonyának szabályozásáig. Isten voltaképpen egy szent közösség, egy szent állam és társadalom építésére szólítja fel Izraelt, hiszen már a második könyvben is „Papok Királyságának” nevezte őket (Smot 19:6).
Mindennek hátterében Sacks szerint az egyetemes emberi méltóság bibliai hite áll, a Teremtés történetének híres sorai, melyek szerint Isten a saját képére és hasonlatosságára alkotta meg az embert, mindegyikünket, ez pedig problémássá tesz mindenféle születési előjogot, különösen Isten szolgálatát illetően, megelőlegezve és megalapozva az emberi jogok fogalmát. Ebből fakadóan, könnyen kikövetkeztethető Sacks álláspontja a „szeresd felebarátodat” parancsra vonatkozóan is – minden emberi lényre, és nem csak Izrael népe tagjaira vonatkozik.
Ami a kortárs Közel-Keleten forradalmi, újító gondolat volt, normává lett a liberális demokráciákban.
Míg az ókori Közel-Keleten a vallás az eredendő társadalmi hierarchia igazolása volt, elég az istenkirályságokra gondolni ennek belátásához, az egyetlen Istentől „egyforma távolságra” vannak saját képére formált teremtményei, a közöttük lévő különbségeknek nincs köze a születéshez, csak az alkalmassághoz: ezt garantálja a szabad verseny, hiszen hierarchia természetesen volt az ókori Izraelben is, de összefért az egyenlő emberi méltósággal, ennek különösen erős bizonyítéka Sacks szerint, hogy éppen a papság köréből jött ez a felismerés, épp a harmadik könyvben olvashatóak a fentebbi mondatok.
A második Szentély lerombolása után a papi szolgálatot, az áldozatot az imarend váltotta fel, valóban mindenki pappá vált, a zsidó otthonok és a zsinagógák apró Szentély-töredékek lettek, a Tóra tanulása pedig bárki számára megbecsülést hozhatott, a születési előjogok helyét végképp átvette a teljesítmény a rabbinikus zsidóságban.
„Mindannyian szentek lehetünk, ha életünket Isten szolgálatává, társadalmainkat Isten lakhelyévé változtatjuk”, zárja gondolatmenetét Jonathan Sacks.
A szerzőről
Jonathan Sacks rabbi diplomája mellett filozófiából szerzett doktorátust. Évtizedeken keresztül volt az Egyesült Királyság ortodox főrabbija, és a nem-zsidó társadalom számára is mértékadó, vezető értelmiségivé vált. Szerzői oldalán, a rabbisacks.org-on évek óta közzéteszi hetiszakasz-magyarázatait.
A kommentár forrása: http://rabbisacks.org/kedoshim-5779/
kommentárok
Geréby György,
filozófus, a CEU professzora
Kommentáromban a Vájikrá 19:17-18 latin és görög fordítását vizsgáltam. A héber reá [רעה] szó fordítása „plészion” illetve „proximus”, ami a szomszédot (tehát a nép tagját – na de ki is az a nép?) és nem általában a felebarátot jelenti. A szakasz szövege következetesen ezt alkalmazza, kivéve a 17. versben, ahol a tilalom a „testvér” gyűlöletének tilalmára vonatkozik. „Ne gyűlöld testvéredet a gondolataidban” – az összes magyar fordítás itt a hébert követve „szívedben”-t fordít, ami ugyan a latinnak megfelel, de a görög az egészen más jelentésű dianoia szót használja, ami a lélek gondolkodó képességét jelenti, éspedig az észt. Magyarul: „ne borítsa el az elmédet a szomszédod iránti gyűlölet, és ne azon törd a fejed, hogy miképpen árthatnál neki”.
Sokkal nehezebb értelmezni az utolsó parancsot: Mit jelent az, hogy úgy szeresd felebarátodat (szó szerint: a szomszédodat), mint tenmagadat? (Ez a parancs értelmezésemben összefügg a nép gyűlöletének tilalmával.) A nyilvánvaló esetről könnyen érthető: ha nagyon szereted magadat, szeresd úgy a szomszédodat - felebarátodat, embertársadat is (most tekintsünk el attól, hogy ez a három fogalom nem egészen ugyanazt jelenti). Én egy másik aspektusra hívnám fel a figyelmet: tényleg általánosan igaz-e, hogy az ember szereti önmagát? Mi van akkor, ha valaki nem szereti magát? Nem találkozunk-e sok olyan esettel, amikor valaki nemhogy nem szereti, de gyűlöli önmagát? Akik annyira haragban vannak önmagukkal, hogy még az életüknek is inkább véget vetnek (lásd az ön- és tömeggyilkos pilóta esetét), vagy mások elleni agresszióvá formálják az öngyűlöletüket? Azaz, ha gyűlölöm magamat, akkor a másikat is jogom van gyűlölni? Elvégre úgy kell szeretnem, ahogy magamat – magamat viszont gyűlölöm…
A gyakorlatban tapasztalható öngyűlölet lehetőségéből vajon nem következik-e az önszeretet kötelessége? Arra tanít a parancs, hogy a felebarátot akkor tudjuk szeretni, ha magunkat is szeretjük? Úgy gondolom, az ennek a parancsolatnak a nem azonnal nyilvánvaló követelménye, hogy az ember ne gyűlölje önmagát. A parancs hátterében a Berésit (Genezis) 1:26 áll: „az ember az Örökkévaló képére és hasonlatosságára teremtetett”. Ebből az a kötelezettség következik, hogy az embert nem szabad gyűlölni, mert akkor az Örökkévaló képmását gyűlöljük. Az embergyűlölet a teremtettség, az Örökkévaló jóindulatának megvetése. A képmást szeretni kell, mert az Örökkévalót szeretjük, akinek képét és hasonlatosságát minden ember – így saját magunk is – hordozza.
A következő kérdés az „önmagam” szó jelentése. Ha nem kérdik, persze tudjuk, kik is vagyunk, de minél jobban belegondolunk, annál kevésbé lesz világos a felelet. Ki vagyok én, mint apa vagy anya? Ugyanaz vagyok-e a munkahelyemen, mint a barátaim között? Ugyanaz-e a nyilvános arcom, mint az otthoni énem? Az élet által ránk osztott számtalan szerep alkot egyáltalán olyan egységet, amit az „én” szó feltételez? De ha magamról sem tudom pontosan, hogy ki vagyok, elvárhatom-e ezt a szomszédomtól?
Végül pedig a fő kérdés az, hogy miért parancsol és tilt valamit a Mindenható? Miért hangsúlyozza magát, mint jogi forrást a Mindenható? Azért teszi-e ezt, mert az igazság ezt kívánja, vagy azért igazság ez, mert ez fejezi ki az akaratát? A kérdés nagyon messzire vezet. Ha ugyanis azért parancsol valamit a Mindenható, mert az igazság ezt kívánja, akkor ez azt jelentené, hogy Neki is engedelmeskednie kell valami Tőle függetlenül fennálló abszolút igazságnak. Ezzel szemben áll a másik álláspont, hogy a törvények egyedül az Örökkévaló akaratát fejezik ki. Ez esetben Ő maga az igazság, és ő dönt a törvények felől, és a törvények igazsága az Örökkévaló igazságán alapul. Talán ezért lehetséges, hogy Ábrahám és Mózes is vitatkozhat vele, sőt, meggyőzheti a Mindenhatót. Ha ugyanis nem Ő lenne a Törvény végső forrása, akkor bármilyen engedménye ellentmondana az abszolút igazságnak. Márpedig az Örökkévaló nem egy absztrakt igazság pusztán személytelen végrehajtója.
Erdős Ági,
a Littman Library of Jewish Civilization szerkesztője
A „Szeresd embertársadat” parancsolat egy erkölcsi intésekben gazdag bekezdés zárómondata - vajon miért? Lehetséges magyarázat, hogy minden, amit előtte említ a szöveg, a „szeresd” parancsolat kifejtése. A másik ember szeretete a káros érzések és viselkedésmódok elkerülését jelenti. Szeretni a másikat annyit tesz, mint nem követni el ellene igazságtalanságot, nem gyűlölni, nem állni bosszút. A Biblia egy negatív szeretet-definíciót tár elénk: mi az, amit ne tegyünk, ha szeretettel akarunk viszonyulni egymáshoz. A sorokból számomra az is kitűnik, hogy a szeretet nem annyira érzés, hanem inkább magatartásforma.
Az egyik legősibb buddhista szövegben, a Dammapádában a Buddha (i.e. 6. század) is hasonlóképpen tanít a szeretetről. Érdekes megfigyelni, hogy a „szeretet” szó tulajdonképpen nem is fordul elő a tanításokban, noha a buddhizmus egyik alapköve a más érző lényekhez fűződő pozitív viszony kialakítása. Szeretet helyett főleg olyan kifejezések szerepelnek, mint „nem-gyűlölet” vagy „nem-ellenségesség” – ismét egy negatív szeretet-definícióval találkozunk.
A Buddha, akárcsak a bibliai szöveg, elítéli a haragtartást, a másik iránt érzett neheztelést, akár jogosak ezek az érzések, akár nem:
„A másik megsértett, megütött, megvert, kirabolt engem!”
Akik ilyen gondolatokat táplálnak, nem fogják lecsillapítani a gyűlöletüket.
„A másik megsértett, megütött, megvert, kirabolt engem!”
Akik ilyen gondolatokat nem táplálnak, lecsillapítják gyűlöletüket.
A gyűlöletet ezen a világon soha nem lehet gyűlölettel eloszlatni. Csakis nem-gyűlölettel lehet a gyűlöletet eloszlatni. Örök törvény ez. (Dammapádá 1: 3-5)
A „Szeresd” parancsolat második felét vizsgálva felmerül a kérdés: mit jelent, hogy az embertársam „olyan, mint én”? Kiindulhatunk abból, hogy mindjárt a parancsolat után az a kijelentés áll, hogy „én vagyok az Örökkévaló”. A szöveg tehát Istennel állítja szembe az embereket. Isten az örökkévalóság –mi halandók vagyunk. A halandóság az, ami embertársainkkal, sőt minden más érző lénnyel összeköt minket. Semmi egyebet nem kell tennünk ahhoz, hogy „szeressük” a másikat, mint belegondolni abba, hogy ő is meg fog halni, akárcsak mi magunk.
A Buddha így beszél erről:
Vannak, akik nem fogják fel, hogy egy nap mindannyian meghalunk. Ám azok, akik felfogják ezt, elsimítják a vitáikat. (Dammapádá 1: 6)
A Buddha és a Biblia tanítása ismét egybecseng: akkor tudunk valódi együttérzéssel és jóakarattal viseltetni a másik iránt, ha ráébredünk halandóságunk elkerülhetetlenségére.
