Bemidbár 6. fejezet
22. Azt mondta az Örökkévaló Mosének: 23. Mondd azt Áháronnak és a fiainak: Úgy áldjátok meg Izrael gyermekeit, hogy ezt mondjátok nekik:
24. Áldjon meg az Örökkévaló és vigyázzon rád.
25. Ragyogtassa az Örökkévaló az arcát feléd, és legyen feléd kegyelmes.
26. Fordítsa feléd az Örökkévaló az arcát, és adjon neked békét.
27. Helyezzék nevemet Izrael fiaira, és Én magam megáldom őket.
A zsidó vallásos hagyomány ma elfogadott álláspontja szerint a kohaniták, azaz a papok, kizárólag Áháron férfi leszármazottai közül kerültek ki. A Szentélyben tehát mindig ugyanannak a családnak a tagjai végeztek papi teendőket. A Tóra (lásd pl. Smot 28:1) nagy része alátámasztani tűnik ezt az álláspontot (bár más hagyomány nyomait is felfedezhetjük benne, és a Devárim 24:8 például a levita kohénekről, azaz levita papokról beszél), a történészek és biblia-tudósok ugyanakkor arra mutatnak rá, hogy a Héber Biblia más részeiből viszont úgy tűnik, hogy Dávid fiai, Cádok fiai és a leviták is betöltöttek papi funkciókat.
A kohének egyik többször is elismételt (Vájikrá 9:22-23; Dvárim 10:8; 21:5) feladata volt, hogy az Örökkévaló nevében megáldják Izrael gyermekeit. Az itt lefordított tórai rész szövegének némileg lerövidített változata előkerült két az i.e. 7 század környékére datálható sírban talált ezüst amulettből. A régészeti lelet a jeruzsálemi Óvárostól nem messzi, Ketef Hinnomnak nevezett ásatási területről származik.
Az áldások és az átkok a bibliai korban feltehetően nem pusztán liturgiai elemek voltak, hanem mágikus jelentőséget is tulajdonítottak nekik. Ha elfogadjuk a feltevést, hogy a kor embere szerint egy áldás (vagy átok) ereje képes volt befolyásolni az adott személy sorsát, akkor érthetővé válik például a Jichák ősatya áldásáért folytatott küzdelem Jákov és testvére, Észáv között (erről lásd a Toldot hetiszakaszhoz írott magyarázatunkat). Jeremy Smoak biblia-kutató 2015-ben megjelent könyve szerint a hetiszakaszunkban egymás mellett található három rituálé – a házasságtöréssel gyanúsított nőre, valamint a názir fogadalmat tett személyre vonatkozó előírások és a kohanita áldás – azért került egymás mellé, mert ezekben a kohén által kimondott szavak döntő szerepet játszanak. Ebből arra következtethetünk, hogy
a papok nem pusztán egy hatalmi elitcsoport voltak, hanem a kor emberének valóságértelmezése alátámasztotta azt a hitet is, hogy a papi családok természetfeletti hatalommal rendelkeznek.
A 21. századi ember számára meglehetősen nehéz annak elfogadása, hogy léteznek „mágikus erővel bíró” mondatok, vagy természetfeletti erőt birtokló emberek, és épp ezért a Tóra e részei gyakran képezik az újraértelmezés tárgyát.
23. Így áldjátok meg Izrael gyermekeit – Az itt következő, három részből álló álldás mind a zsidó, mind a keresztény liturgiában fontos szerepet kapott. Meghatározó stíluselemei az ismétlés és a rokonértelmű kívánságok szerepeltetése. A fordításban menthetetlenül elvész az áldás eredeti szerkezete, amelynek pontos elemzését Jacob Milgrom rabbi és biblia-kutató adta: az áldást alkotó három mondat héberül 3, 5 illetve 7 szóból áll. Ugyanennyi a hangsúlyos szótagok száma, és az összes szótag száma pedig 12, 14 és 16.
25. Ragyogtassa az Örökkévaló az arcát feléd – Az arc valaki felé„ragyogtatása”, mint kifejezés különböző formákban rendre visszatér a Tórában. Jelentése: „legyen irántad jó szándékkal, segítsen meg”. A Tórában nem ritkák az ehhez hasonló, erősen antropomorf kifejezések, amelyeket a későbbi hagyomány metaforaként értelmez. Hasonló a jelentése az arc valaki felé fordításának (szó szerint: rájuk emelésének) a következő versben.
legyen feléd kegyelmes – A héber chánán ige a Tórában mindig Istennel kapcsolatban szerepel, és azt a kérést jelenti, hogy kegyelemmel ítélje meg a vétkest akkor is, ha az igazságosság elve szerint büntetést érdemelne.
26. adjon neked békét – A sálom szó jelentése a bibliai héberben lehet a mindenféle bajtól való mentesség, lehet teljesség és jólét, illetve a családi, társadalmi vagy külpolitikai értelemben vett béke is.
27. Helyezzék nevemet Izrael fiaira – A fizikai elhelyezésre utaló kifejezést a régészek közül sokan úgy értik, hogy általános gyakorlat lehetett az áldás szövegének nyakba akasztott amulettben történő viselése. Erre utalhat a fent említett lelet is.
Én magam megáldom őket – Többek között Robert Alter Biblia-fordítása hívja fel rá a figyelmet, hogy noha héberül a ragozott igealak elé általában nem tesznek személyes névmást, de ebben a versben mégis szerepel a hangsúlyos „Én”. A kohaniták áldása után Isten neve, azaz hatalmának jelképe szavatolja Izrael népének jó sorsát és a számukra biztosított védelmet. A 12. századi Tóra tudós, Ibn Ezrá rámutat, hogy az utolsó szó, az „őket” – amely a héberben csak az áldás szóhoz csatolt ragként jelenik meg – három értelmezést is elbír: 1. Miután a kohének megáldották a népet, Isten is megáldja őket (a népet). 2. A kohének a népet áldják meg, és Isten jutalmul őket (a kohéneket) áldja meg. 3. A kohének csak a népet, de Isten a népet és a kohéneket együtt áldja meg.
Nemzetközi kommentár
michael paley rabbi
kommentárja
Isten áldása: szemben az önkínzással
Eredeti kommentár: David Greenspoon rabbi
Egymás mellett áll a mostani hetiszakaszban egy időleges önmegtartóztató fogadalom leírása – hogyan kell letenni, mit kell tenni, hogyan kell megválni tőle – és a papi áldás, amelyet magától Istentől tanultunk. De mi a kapcsolat a két, látszólag semmilyen viszonyban nem lévő szövegrész között?
A názir-fogadalom – hívja fel a figyelmet hetiszakasz-értelmezésében David Greenspoon rabbi – sok tekintetben hasonlóvá teszi azt, aki megfogadja, a kohanitákhoz, a papi kaszt tagjaihoz. Sok mindentől meg kell tartóztatniuk magukat, nem érintkezhetnek például halottakkal, a názirok fogadalma ráadásul szigorúbb is az „egyszerű” papokénál, a náziron kívül csak a főpapot tiltja el a Tóra attól, hogy még legközvetlenebb családtagjaival se tegyen kivételt haláluk esetén. Miközben a papi szolgálat ellátása közben a papok nem fogyaszthatnak alkoholt, „szogálaton kívül” nincs megtiltva számukra, a názir viszont egyáltalán semmilyen formában és fogadalma érvényességi ideje alatt semmikor sem fogyaszthat szőlőből készült italt és szőlőt sem.
A papság intézménye demokratizálását hajtja végre a názir-fogadalom lehetősége, pap nem lehet más, csak aki megfelelő családból származott, názir azonban bárki lehet és mivel a rá vonatkozó előírások sok tekintetben szigorúbbak még annál is, amelyeknek a papoknak kell megfelelniük, még magasabban is állnak a szentségben a názirok a papoknál és názirok nők is lehetnek, míg papok nem, még ha papi családból származtak is.
Ugyanakkor, amikor lejár a názir-fogadalom ideje, egyebek mellett bűnáldozatot is be kell mutatnia annak, aki visszatér a hétköznapi életébe. A nagy középkori jogtudós, orvos, filozófus, Maimonidész szerint azért, mert az illető túlzásba vitte a „szentséget” letért a mértékletesség útjáról, ezt kell rituálisan megbánnia a vétekáldozat bemutatásával.
Leginkább őt követve jut Greenspoon rabbi arra a következtetésre, hogy a názir-fogadalom és a kohanita áldás egymás mellé kerülése arra kívánja felhívni a figyelmet, hogy a szentté válásnak két ellentétes útja is van és a Tóra az egyiket többre értékeli a másiknál.
Míg a názir-fogadalom az önkorlátozás révén kíván elérni a szentséghez, a kohanita áldás Isten arcának fényességéről, illetve – ez az utolsó szava – a békéről, a teljességről, az utóbbi két szó ugyanis héberül ugyanabból a tőből ered. Ez a teljesség áll szemben Greenspoon rabbi szerint a názir-fogadalom önkorlátozásával, a papi áldás a spiritualitás olyan formáját mutatja meg, amelynek révén „megnyílunk Isten áldásai előtt”.
A másik látványos különbség az, hogy a názir nem tudja továbbadni a szentséget, nem képes áldást osztani, önkorlátozása, sajátos életmódja inkább kivonja őt a közösségből, míg a papok – éppen a papi áldás révén – képesek a közösséget is részesíteni a szentségből.
A papi áldás szavaival áldják meg a szülők is péntek esténként a gyerekeiket.
A szerzőről
David Greenspoon progresszív közösségi rabbi, tanár és közéleti ember, egy időben a Times of Israel rendszeres szerzője volt.
A kommentár forrása: http://www.jtsa.edu/finding-gods-presence
kommentárok
Tamási Balázs,
hebraista, az OR-ZSE könyvtárának igazgatója
A zsidó gondolkodásban és annak szertartásaiban a birchát kohánim (papi áldás) az ókortól fogva Izrael egész népe számára az Örökkévaló által nyújtott védelmet, kegyelmet és békét jelenti. Az Áron főpap atyai ági leszármazottainak tulajdonított áldás-közvetítő feladat évezredek óta élő hagyomány, a zsinagógai szertartásban ez az úgynevezett düchenolás (a duchán kifejezésből, amely az e célra használt emelvényt jelenti). A Második Szentély korabeli judaizmus eszmei csoportjai közül – a farizeusok mellett – az esszénusok, vagy más néven qumráni közösség liturgiájában sajátos szerepet töltött be ez az áldás. A jeruzsálemi papsággal szembekerülő és emiatt elkülönülő, főként papokból szerveződő csoportnak a qumráni barlangokból előkerült és 2000 éve lejegyzett szabályzatában (szerech hájáchád) az olvasható, hogy a közösségbe újonnan belépő tagok szertartását a papok az igazakra mondott ároni áldás szavaival kísérték és „szentesítették”. („A papok pedig áldjanak meg mindenkit, akik Isten osztályrészéhez tartoznak és tökéletesen járnak az Ő minden útjain…”, 1QS II, 20-21).
Az ároni áldás a korai századoktól összeköti a zsidóságot és a kereszténységet a közös gyökerek miatt, később a kereszténységben Luther óta válik általánossá a protestáns istentiszteleti gyakorlatban.
Ahogy a zsidó otthonban a szülő a papi áldás szavaival áldja meg gyermekét, úgy a rabbi is e szavakat mondja egyes közösségekben a zsinagógai szertatás és az élet kitüntetett pillanataiban. Így cselekedett Jehuda Löw ben Mose, polgári nevén Löw Lipót (Černá Hora, 1811. május 22. - Szeged, 1875. október 13.), a neológ zsidóság kiemelkedő alakja midőn 1875-ben ros hasáná ünnepén a sófár megszólalása előtt elmondott dróséját a közösségre mondott papi áldással zárta – ezt a részletet a Szegedi Szent Egylet Aranykönyve őrizte meg. A közösségét féltő és közeli halálát is érző szegedi főrabbi Áron főpap védelmező szavaival erősítette aggódó híveit. A neológiában és más a zsidó felvilágosodás hatására újító közösségekben elterjedt szokásról van szó. A kohanita áldás a rabbi egyénre és közösségre mondott áldásaként nyer új értelmezést. E tradíció jegyében Schweitzer József - a Rabbiképző néhai főigazgatója, országos főrabbi és a Rabbiképző zsinagógájának rabbija - gyakran bocsájtotta a híveket útjukra a papi áldás lélekerősítő szavaival a péntekesti istentisztelet alkalmával. Ez a spirituális gesztus mára elterjedt szokássá vált számos amerikai és nyugat-európai nem ortodox közösségben. A reformjudaizmusban megnyilvánuló és a vallási demokratizálódásra hivatkozó még kiterjesztőbb értelmezés szerint pedig minden zsidó mondhat kohanita áldást.
Turi Tímea,
a Magvető Kiadó főszerkesztője
Múltkor valami miatt megdicsértem a kisfiamat. Meg vagy dicsérve, mondom, és elkezdtem valami mást csinálni, de ő kérdőn nézett rám, mintha egy viccet meséltem volna éppen, aminek még nem mondtam el a poénját. És akkor most mi fog történni? Megdicsértelek, magyaráztam. Nem értette, azt hitte, ha mondok valamit, az nyilván egy másik tevékenységet jelez. Jutalmat várt: csokit vagy játékot.
Megpróbáltam elmagyarázni, a dicséret nem kísér valamit, hanem a dicséret a dolog maga. Azt mondom, hogy megdicsérlek, és ezzel a mondattal dicsérlek meg, ez maga a jutalom.
Nyelvészek szokták vizsgálni azokat a mondatokat, amik kitüntetett élethelyzetben nem csak jelzik, de meg is valósítják a cselekvést.
Ilyen például a házasságkötéskor a boldogító igen kimondása. De a hétköznapi életünk is tele van ilyen gesztussal: ilyen a bocsánatkérés, a köszönet mondása. És a dicséret is. Azt gondolom, ilyen maga az áldás is: nem kíséri, nem jelzi az áldást, hanem a mondás által valósítja meg az áldást magát. Gyermekeinknek azt mondjuk péntek este – egy eredetileg a papok számára fenntartott, de már demokratizálódott, mindenki számára bevett vallási gyakorlatként –, hogy ragyogtassa rád arcát az Örökkévaló, de valóban mi áldjuk meg őket, és ennek eszköze a nyelvben rejlő erő maga.
