Dvárim, 29. Fejezet
9. Ti mindannyian, akik felsorakoztok Istenetek, az Örökkévaló előtt; törzsfőitek, véneitek, felügyelőitek, minden férfi Izraelből, 10. gyermekeitek, feleségeitek és még a táborodban lévő jövevény is, még a favágóid és a vízhordóid is, 11. hogy belépj Istened, az Örökkévaló átokkal súlyosbított szövetségébe, amelyet Istened, az Örökkévaló 12. ma köt veled, azért, hogy téged a népévé emeljen, és Ő legyen az Istened, ahogy ezt megmondta neked, és ahogy erre esküt tett őseidnek, Ávráhámnak, Jicháknak és Jákovnak. 13. Nem kizárólag veletek kötöm ezt az átokkal súlyosbított szövetséget. 14. Azokkal is, akik itt vannak velünk, és itt állnak Istenünk, az Örökkévaló előtt, és azokkal is, akik nincsenek itt ezen a napon.
Az ókori Kelet irodalmi emlékei számos szövetségkötési szertartásról beszámolnak, és jellemzően – úgy ahogy a Tóra is – csak a szövetség tartalmának leírását találjuk meg bennük, de a szertartás leírását nem. A szövetség megpecsételését általában oszlop vagy oltár felállítása, áldozat bemutatása, a szövetség megtartóira vonatkozó áldások, és a megszegőit sújtó átkok felsorolása jelentette. A nem ritka ókori szertartás, amelyre talán az előttünk álló szöveg – és a héber kifejezés: koret brit, azaz „szövetséget vág” – is utal, lehet, hogy magába foglalta állatok kettévágását, utalva ezzel azok sorsára, akik megszegik a szövetséget. Az ókori Közel Kelet szerződéseinek és szövetségeinek gyakran volt része annak hangsúlyozása, hogy a szövetség érvénye kiterjed a jövő generációira is.
Az individualizmus ideológiáját jól ismerő 21. századi olvasó számára különösen érdekes lehet arról elgondolkodni, hogy mit jelent beleszületni egy közösségbe.
Ha más választásunk nem lévén együtt élünk a közösségünktől örökölt előnyökkel és hátrányokkal, akkor ez vajon ró e ránk kötelességeket is a közösség felé?
Vajon őseink kötelezettségei vonatkoznak-e ránk, ha bármilyen értelemben haszonélvezői vagyunk örökségüknek?
9. akik felsorakoztok – A héber nicávim ige, nem egyszerű állást jelent, hanem ünnepélyes felállást, felsorakozást.
törzsfőitek – Szó szerint: „Fejeitek, törzseitek”.
10. gyermekeitek, feleségeitek – A közösség minden tagjának részt kellett vennie a szövetség megkötésében, annak nagy fontossága, és az esetleges megszegés mindenkit érintő következményei miatt. A résztvevők részletes felsorolása csak a Dvárim könyvének sajátossága, a korábbi könyvekben csak „a nép”-ként utaltak rájuk.
és még a táborodban lévő jövevény is – A bibliai gér szó a későbbi rabbinikus irodalomban általában a zsidó vallásba betérő, nem-zsidót jelenti. A Tórában a kifejezés olyan nem izraelitát jelöl, aki letelepedési jogot szerzett, és aki bizonyos vallási szertartásokon is részt vehetett, de nem lett Izrael népének tagja.
még a favágóid és a vízhordóid is – Ezek a etelepedett idegen (gér) jogokkal nem rendelkező, és többnyire alantasnak tekintett munkákat végző nem izraeliták lehettek.
11. hogy belépj Istened az Örökkévaló átokkal súlyosbított szövetségébe – A belépésnek fordított héber szó leovrechá, szó szerint „átmenetelt”, „áthaladást” jelent. E szó ritkán jelöl szövetségkötést, és talán arra – a bevezetőben említett – ősi rituáléra utal, amely során Ávráhám is átment a kettévágott áldozati állatok között az Örökkévalóval kötött első szövetsége során (Beresit 15). Az „átokkal súlyosbított” kifejezés (héberül: brit veálá – szövetség és átok) azokra a szövetség megszegőire vonatkozó az átkokra utal, amelyeket felolvastak a szövetségkötés alkalmával (lásd: Dvárim 28. fej.).
12. ahogy ezt megmondta neked, és ahogy erre esküt tett őseidnek, Ávráhámnak, Jicháknak és Jákovnak – A kifejezés első része az egyiptomi kivonulásban még gyerekként részt vett nemzedéknek tett isteni ígéretre vonatkozik (Smot 6:7), és a második része pedig az ősapáknak tett általános ígéretre, hogy leszármazottaik Isten népe lesznek (Beresit 17:7-8).
14. hanem azokkal is, akik itt vannak velünk és itt állnak Istenünk, az Örökkévaló előtt, és azokkal is, akik nincsenek itt ezen a napon – Az egész Dvárim könyvét jellemzi az örök időkig tartó, minden, a jövőbeli nemzedékekre nézve is kötelező érvényű szövetség eszméje. A rabbinikus gondolkodás átveszi ezt a gondolatot, és úgy tekinti, hogy minden zsidó lelke jelen volt a Szináj hegyi szövetségkötésnél. A 12. századi kommentátor, Joszef Bechor Sor pedig azt is hangsúlyozza, hogy a zsidó vallásba betértek azért teljes jogú részesei a szövetségnek, mert ez a kitétel őket is magába foglalja. Úgy tűnik, már a premodern korszakban is érzékenyek voltak arra a modern korban különösen nagy hangsúlyt kapott kérdésre, hogy milyen alapon tekinthető kötelező érvényűnek egy olyan szövetség vagy szerződés, amelynek a megkötésében nem vettünk részt.
Nemzetközi kommentár
michael paley rabbi
kommentárja
Izrael közössége: mindenki együtt, utoljára és örökké
Eredeti kommentár: Shira D. Epstein
Az ötödik könyv, a Tóra vége felé zajlik le az Örökkévaló és a nép közötti szövetség megerősítése és a szöveg nyomatékosan hangsúlyozza, hogy ezen az alkalmon mindenkinek jelen kell lennie, még a közösség legkisebb presztízsű tagjainak is, a legalantasabb munkákat végző favágókat és a vízhordókat külön, kitüntetően megemlíti a szöveg, akárcsak az Izraelben élő jövevényeket, a nem zsidó „kisebbségieket”. Továbbá azokat, akik még meg sem születtek. Az elgondolható legteljesebb közösség fogalmát rajzolja ki a szöveg, amely jogokat terjeszt ki és kötelességeket ró még nem létező honfitársakra. Egy olyan közösség eszményét fogalmazza meg, amelyben nem csak a „nemzeti kisebbségeknek”, a társadalom perifériáján lévőknek van helyük, hanem azokra is tekintettel kell lenni, akik még náluk is kevésbé képviselhetik az érdekeiket, a jelenlévők elképzelt dédunokáira.
Közösséghez tartozni elsősorban felelősséget jelent tőlem távoli emberekért, olyanokért, akiket nem is ismerek esetleg. A nemzetek ilyen elképzelt közösségek.
Korántsem egyértelmű, persze, hogy hogyan lehet olyan embereket bevonni a közösségbe, akiknek tulajdonképpen elképzelni sem tudjuk az igényeit, hogyan viselkedhetünk felelősen azokkal, akikkel szinte bizonyosan nem fogunk egy időben élni, akik majd a mi halálunk után születnek meg?
A legelső parancsok egyike, amelyet az emberi nem kap Istentől, az, hogy szaporodjon és sokasodjék, gondoskodjon az élet továbbörökítéséről, legyen rá gondja, hogy legyen, aki túléli őt. Tudja, hogy személyes halála csak egy természetes folyamat része, hogy egy-egy szereplő távozása után maga a történet zavartalanul folyik tovább. És a történet az igazán fontos. Ezért kell Izraelnek, egyfajta mintatársadalomként, minden nemzedékért előre felelősséget vállalnia, a nevükben is jóváhagyni a megállapodást az Örökkévalóval kötött szövetségükről. Úgy kell kalkulálni a döntéseinkkel, hogy kihatnak messze túl a mi várható életidőnkön.
Ahogy az emberiség kezében egyre több hatalom, technikai tudás összpontosul, úgy nyúlik egyre messzebbre a döntéseink hatása, és úgy lesz egyre aktuálisabbá ez a hetiszakasz. Joggal mondta pár napja Greta Thunberg, hogy a ma aktív politikai döntéshozók a ma élő-választó állampolgároktól kapott felhatalmazással a következő nemzedékek jövőjét rabolják el.
A szövetségkötés azzal, hogy hangsúlyosan kiterjed mindenkire a perifériára sodródottaktól a meg nem születettekig, azt sejteti, hogy nem csak Isten iránt viselünk szerződéses felelősséget, hanem egymás iránt is, a szövetség csak akkor maradhat fent, ha mindig kiterjed rájuk is, hangsúlyozza Shira D. Epstein, a Jewish Theological Seminary oktatója. A még nem felnőttek nevében a még meg sem születettekért mondott beszéd, amelyet Greta Thunberg mondott el, épp arról beszélt a Nicavim hetiszakasz hetében, amiről maga a hetiszakasz is szól.
A szerzőről
Shira D. Epstein a Jewish Theological Seminary oktatója, elsősorban a zsidó oktatás lehetőségeivel és a társadalmi nemek kérdéseivel foglalkozik.
Kommentár forrása: http://www.jtsa.edu/shira-d-epstein
kommentárok
Szabó Dália Hadassa,
az OR-ZSE Zsidó kultúratörténet mesterszak hallgatója
A szövetség megköttetik azokkal, akik ezt választják, „és azokkal is, akik nincsenek itt ezen a napon”. Meglehetősen egyoldalú jogi aktust látunk itt, hiszen a szövetség érvénybe lép, függetlenül attól, hogy az egyik fél akarja-e, egyáltalán jelen van-e testi valójában. Sőt, ez a fajta szerződés nem veszti érvényét az idő múlásával, így a még meg nem születettek is öröklik az „átokkal súlyosbított” szövetséget.
Az ember számos hasonló, kötelességekkel és jogokkal egyaránt járó, általa nem választott viszonyrendszerbe születik
– tekinthetünk így a családi kapcsolatainkra, a közösségre, amelynek tagja vagyunk, vagy akár arra, hogy egy bizonyos állam polgáraként jövünk a világra. Azonban ezek a kötöttségek – ha a körülmények adottak – megszüntethetők, illetve legalábbis lecserélhetők más kötelességekre és jogokra. Dönthetek például úgy, hogy más országban, más állam polgáraként szeretnék élni. Ha ez a váltás az adott helyzetben nem is megvalósítható az egyén számára, semmiképp sem beszélhetünk örök érvényű szövetségekről a fenti példák esetében.
Van azonban az Izrael népével kötött szövetségen kívül egy másik, amely alól nem tudjuk kivonni magunkat, és amelynek örökérvényűsége megkérdőjelezhetetlen: az ember és a természet kapcsolata. Ez a viszony elképzelhető a tórai szövetség mintájára, hiszen semmi hatásunk nem volt a megköttetésére, nem áll módunkban megszüntetni, és a következő nemzedékekre ugyanúgy érvényes, mint őseinkre és ránk. A gravitáció vagy a klímaváltozás hatásaitól az egyén nem tudja függetleníteni magát.
Az ilyen, az Örökkévaló vagy a természet által egyoldalúan megkötött szövetség esetében nincs más választásunk, mint felelősségünk teljes tudatában, emelt fővel elfogadni azt, méltóvá válni rá, és a minket követő generációknak úgy örökíteni át, hogy nem súlyosbítjuk további átkokkal. Az ember és a természet viszonyában ennek módja lehet a környezettudatosság, amely most, a klímaváltozás évtizedeiben egyre fontosabbá válik. Ne feledjük, hogy a szövetség egyoldalúan köttetett, és egyoldalúan fel is mondható, de csak az egyik félnek van erre joga és lehetősége, azoknak nem, akik örökül kapták, kapják azt.
Czingel Szilvia,
néprajzkutató, kulturális antropológus (Centropa Alapítvány)
Az emberélet fontos átmeneteihez fűződő rítusok a gyermek születéséhez, a felnőtté váláshoz, a házassághoz és a halálhoz kapcsolódnak. Az átmeneti rítus fogalmát a 20. század elejének egyik legmeghatározóbb vallásantropológusa, Arnold van Gennep vezette be, ezzel új irányt jelölt ki a rítus kutatásban. Gennep meghatározása szerint az átmeneti rítusoknak három fő fázisuk van: az elválasztó rítusok, átmeneti és befogadó rítusok. Az elválasztó rítusok az elhagyandó állapotból kivezetik az egyént, az átmeneti rítusok egy várakozó állapotot idéznek elő, majd a befogadó rítusok, egy új állapotba vezetnek, ami státuszváltással jár együtt. Azért van rájuk szükség, mert az egyén az átmenet során krízisben van. A nagy életesemények átmenetei során az átmeneti rítusok átsegítik az egyént a társadalmi státusváltással járó válságokon, valamint lassítják a nagy változásokban bekövetkező hirtelen átmenetet, végül kész megoldási formákat, szerepeket bocsátanak a rítusban résztvevők rendelkezésére. A zsidó hagyományban különösen fontosak, bennük rejlett és rejlik most is a közösség megtartó ereje. Ennek egyik érdekes példája, a ma már alig ismert és gyakorolt, de a mára is kiható jelentést hordozó szokás, a chálicá szertartás.
A chálicá a levirátus, azaz a sógorházasság szokásával volt kapcsolatos. Annak a férfinak, akinek fivére utód nélkül hunyt el, kötelessége volt feleségül vennie a megözvegyült sógornőt. A sógor visszautasíthatta a házasságot. Ilyenkor alá kellett vetnie magát a chálicá (lábbeli-levétel) szertartásnak: a Vének Tanácsa előtt az özvegy lehúzta sógora saruját, a földre köpött előtte, s azt mondta: „Ez történjék mindenkivel, aki nem akarja testvére házát fölépíteni” – megszégyenítette tehát a felelősséget nem vállaló testvért. A chálicá nélkül az özvegy nem mehetett újra férjhez. Ha valakit megfosztanak a lábbelijétől, a hagyomány szerint szimbolikusan a hatalmától fosztják meg. A köpés a megalázás, az elhatárolódás nagyon markáns jelzése a sógor felé. A szertartás után az özvegy nő szabadon választhatta meg új férjét.
A chálicá nagyon archaikus rítus, amely Magyarországon még az ortodox közösségekben is ritkaságszámba ment, de a nyoma fellelhető például a Sopron környéki hagyományanyagban.
Ennek a szokásnak egy speciális cipő, a chálicábocskor volt a legfontosabb kelléke. Grünbaum Gyula kereskedő, aki 1909 és 1920 között gyűjtött múzeumi megbízásból tárgyakat, a sopronkeresztúri zsidó közösségben bukkant a chálicábocskor nyomára.
Az egymás és különösen a nők iránt érzett felelősségvállalás és a családi egység nyomai manapság, egy átmenetben levő társadalomban sajnos egyre ritkábbak. A hagyomány és a modernitás kettős kötelékében élünk, keresve a megoldást.
