Dvárim 27. fejezet
1. Mose és Izrael vénei ezt parancsolták a népnek: Tartsátok be az összes parancsot, amelyeket ma megparancsolok nektek! 2. Amint átkelsz a Jordánon arra a földre, amelyet Istened, az Örökkévaló neked ad, állíts fel nagy köveket, és meszeld le őket mésszel. 3. Írd fel rájuk ennek a Tórának minden szavát. Amint átkelsz, hogy belépj arra a földre, amelyet Istened, az Örökkévaló neked ad, egy tejjel-mézzel folyó országot, ahogy ezt őseid Istene, az Örökkévaló megígérte neked, 4. úgy legyen, hogy a Jordánon átkelve állítsátok fel ezeket a köveket, amelyekre vonatkozóan parancsot adok ma, az Ébál hegyén, és meszeld le azokat mésszel. 5. Építs ott oltárt Istenednek, az Örökkévalónak, az oltár köveit ne faragd vassal; 6. faragatlan kövekből építsd Istened, az Örökkévaló oltárát. Mutass be égőáldozatokat Istenednek, az Örökkévalónak. 7. Vágj le békeáldozatot is, ott edd meg, és örvendezz Istened, az Örökkévaló előtt. 8. A kövekre írd fel ennek a Tórának minden szavát, nagyon világosan.
Dvárim könyvének 27. fejezete bizonyos értelemben folytatása a 11. fejezet 29-32. verséig tartó résznek. Ott szerepel az Ígéret Földjére való átkelést követő szertartás parancsolata, itt pedig megtaláljuk ugyanennek a részletezését. A közbe ékelt, a 12.-től a 26. fejezetig tartó, rész részletes törvénykönyv, amelyet az ígért ország elfoglalása és a törvény iránti engedelmesség közötti összefüggés hangsúlyozását tartalmazó szövegek foglalnak keretbe.
Az itt lefordított szöveg két külön parancsot tartalmaz. Az első szerint a Jordánon való átkelés után a Tórát (a fogalom magyarázatát lásd a jegyzetekben) fel kell írni az emlékeztetés célját szolgáló kövekre. A második parancs szerint faragatlan kőoltárt kell állítani az Örökkévaló tiszteletére.
A 21. századi olvasó számára talán a szöveg által felvetett emlékezetpolitikai kérdés a legaktuálisabb. Úgy tűnik az ókori Izrael közössége számára egyértelmű volt, hogy egy közösség fennmaradásához mindenképpen szükség van a nép életének fontos eseményeire emlékeztető helyekre, a közösség fennmaradását szolgáló normákra és kultikus cselekedetekre, szertartásokra, amelyeken keresztül biztosítani lehet a közösség önazonosságának megőrzését. Valószínűleg nincs ez másként napjainkban sem, amikor mind a különböző országokban élő, mind az ugyanazon a helyen lakó zsidó közösségek heves vitát folytatnak a saját emlékezést szolgáló helyeik szimbólumairól, narratíváikról, illetve az őket érintő állami emlékezetpolitikáról.
1. Mose és Izrael vénei ezt parancsolták a népnek – Az 5-26. fejezetben Mose végig egyes szám első személyben beszélt, míg itt hirtelen egyes szám harmadik személybe kerül, ráadásul a Dvárim könyvében egyedülálló módon Izrael véneivel együtt adja ki a parancsot, amelyben viszont egyes szám első személyben beszél. A Biblia-kutatók jelenős része szerint ez arra utal, hogy egy másik forrásból származó hagyományhoz tartozik ez a szövegrészlet.
2. Amint átkelsz a Jordánon… – Szó szerint: „Azon a napon, amikor átkelsz a Jordánon”. Jehosuá könyvének 4. fejezete szerint erre Gilgálnál, Jerikó közelében kerül sor, azonban lásd a 4. vershez írott magyarázatot.
állíts fel nagy köveket, és meszeld le mésszel – Számos régészeti bizonyíték támasztja alá, hogy az ókori Keleten valóban meszelt köveket használtak feliratok készítésére, a meszelt felületre könnyebb volt írni, mert sima volt, és a fehér mészen a szöveg betűi jól láthatóak. (Erre vonatkozhat a 8. vers részlete is: „nagyon világosan”.) Azonban, mivel a mészre írott feliratokat egy idő után lemosta az eső, lehet, hogy ennek a felírásnak nem az örök emlékállítás, hanem csak a szövetségnek rögtön az országba való belépés utáni rögzítése volt a célja.
A 4. vers szinte szó szerint megismétli az utasítást, amit a szövegkritikai megközelítés szerint azzal lehet megmagyarázni, hogy két eredetileg különálló szöveg verseinek egyesítéséről van szó. A hagyományos értelmezők szerint a 2. és 3. vers az általános utasítást fejti ki, a 4-8. versek pedig a parancs megvalósítását részletezik, és szerintük nem kell külön források létét feltételezni.
3. Írd fel rájuk ennek a Tórának minden szavát – A Tóra szó jelenthet tanítást, tant, utasítást, törvényt, tehát elég tág a jelentéstartománya ahhoz, hogy pontosan meg tudjuk állapítani, mire vonatkozik ebben és a 8. versben. Nem egyértelmű tehát, sem a klasszikus, sem a modern kommentátorok szerint, hogy mit kellett felírni az emlékezést szolgáló kövekre. Vonatkozhat a Dvárim könyvének ezt a fejezetet megelőző törvénygyűjteményére (12-26. fej.), de akár az egész Dvárim könyvére is az utasítás, hiszen annak alapján, hogy Hamurappi törvényei hány táblán fértek el, könnyen elképzelhető, hogy az egész könyvet fel tudták írni 12 táblára. (A modern emlékezetpolitika egyik alapproblémája is éppen annak eldöntése, ki határozhatja meg, melyek azok a helyek és melyek azok a „kanonikus” szövegek, amelyekre az emlékező közösségnek emlékeznie kell.)
4. a Jordánon átkelve állítsátok fel ezeket a köveket, amelyre vonatkozóan parancsot adok ma, az Ébál hegyén – Az általunk ismert, 940 méter magas Ébal hegye majdnem ötven kilométerre van a Jordán folyótól, Schem városa közelében. Ez nehezen összeegyeztethető a 2. vers hangsúlyos parancsával, hogy rögtön az átkelést követően állítsák fel a kőtáblákat, talán ezért is fogalmaz ez a vers kevésbé pontosan a felírás időpontját illetően: „átkelve”. A szövegkritikai álláspont szerint két eltérő hagyomány jelenik meg a két versben, a régebbi szerint Gilgálban voltak az emlékkövek. Később azonban, amikor Schem az északi törzsek számára fontos kultikus hellyé vált, akkor „áthelyezték” a szövetségkötés eredeti helyszínét a környező hegyekre (lásd Jehosua 24:1, 32).
5-8. Lehetséges, hogy ezek a versek újra- és átértelmezik az 1-4. versek parancsát, és ezek szerint a szövetség szavait az Örökkévaló tiszteletére épített faragatlan kőoltárra kell felírni.
Úgy tűnik, hogy itt csak egy alkalomra szóló oltárról volt szó, ezért nem állt éles ellentétben ez a szöveg azzal a Dvárim 12. fejezetében szereplő előírással, hogy csak egy központi, Isten által választott helyen szabad áldozatokat bemutatni.
5. az oltár köveit ne faragd vassal – Visszautal a Smot 20:25 hasonló parancsára. A Misna (Midot 3:4) magyarázata szerint azért van e tilalom, mert a vas eszközöket általában fegyverként használták, ezzel szemben az áldozatok bemutatásának köszönhetően az ember hosszú életre számíthatott, így nem lett volna illendő vassal illetni az oltárt. A középkori magyarázó, Rásbám véleménye szerint vassal könnyebb lett volna istenségek alakját faragni az oltárra, és ezt akarja megakadályozni az előírás.
6-7. Mutass be égőáldozatokat Istenednek, az Örökkévalónak. Vágj le békeáldozatot is – Ez a két fajta áldozat szerepelt a Szináj hegyi szövetségkötésnél is (Smot 24:5).
8. A kövekre írd fel ennek a Tórának minden szavát – A kövek lehetnek a 2-4. versekben említettek, de az oltár kövei is, és a kommentátorok az ókortól kezdve napjainkig nem tudtak konszenzusra jutni e kérdésben, csakúgy, mint abban, hogy a Tóra kifejezés pontosan mire vonatkozik ezekben a versekben.
Nemzetközi kommentár
michael paley rabbi
kommentárja
Mint talált tárgyat visszaadja – miért ne jelöld meg a területedet?
Eredeti kommentár: Rabbi Pinhas Kasnett
Az etológia, állatviselkedéstan egyik legismertebb, tulajdonképpen jóval „tudomány” előtti megfigyelése, hogy a kutyák megjelölik a területüket. Ez a késztetésük nyelvi fordulattá lett, azokra mondjuk, hogy így tesznek, akik monopolizálni akarják a szakterületük egy-egy szegmensét, mások szeretetét stb. Akik egyeduralkodóként kívánnak dominálni valami vagy valaki felett. Másfelől elég erős és általános igénynek tűnik az ember esetében is, hogy legyen helye a világban, ahol otthon van, kijelölt határain belül ő diktálja a szabályokat, biztonságban érezheti magát. A biztonságvágy és a dominancia egymással talán össze is függő vágyai motiválhatják ezt a területigényt, birtoklásigényt, amely a családokon belüli „játszmák” egyik forrása. Más helyzetben, szoros közösségekben, például egy börtönben, az ilyen hatalmi, terület biztosítási játszmák teszik különösen elviselhetetlenné az életet.
Itt, történetének első fázisában Izrael készül hódításra. Amikor belépnek a földre, amely az otthonuk lesz, mint mindenki más, meg akarják jelölni annak határait. Mose, aki élete végére már sokat megért az emberi természetből, nem csak lehetővé teszi, de egyenesen meg is parancsolja számukra ezt. Csak egy dolgot kér. Hogy amikor elkészülnek, Isten szavait véssék kőbe. Az oltárt nem saját dicsőségük hirdetésére emelik értelemszerűen, hanem Istennek adnak hálát áldozatok bemutatásával. Nem saját nagyszerűségükről emlékeznek meg áhítatosan, hanem Istenéről. Majd az alkalmi oltár köveiből épített „diadalív” felirata sem a honfoglalókról emlékezik meg, hanem Isten nekik adott parancsairól, arról, mit vár tőlük.
Rabbi Pinhas Kasnett egy klasszikus kommentátor, Abarbanel szavait idézi, szerinte Abarbanel azt olvasta ki a szövegből, hogy Mose saját jól ismert vágyaik révén vette rá Izrael népét, hogy Isten parancsolataira emlékeztessék magukat, Freuddal szólva szublimálta, magasabb célok szolgálatába fogta ösztönkésztetéseiket. Ezzel is jelezve, hogy Izrael célja a honfoglalásánál több, mint letelepedni, biztonságos, védhető határok között élni.
A honfoglalás spirituális célja olyan országot építeni, amelyet a Tóra irányít, amelyben áldást lelhet a föld minden családja, ahogy Ábrahámnak mondta elhívásakor Isten.
Az Ábrahám által kapott feladatot kellett végrehajtaniuk. Az emlékhely célja éppen az ellentéte tehát minden más – a hódítók öndicséretét hirdető – diadalívnek. A Tóra, ha így nézzük, örök ellen-diadalívet kívánt emelni a világtörténelem minden leendő diadalívével szemben Kasnett rabbi szerint.
A szerzőtől
Rabbi Pinhas Kasnett zsidó üzletembereket tanít a judaizmusról bő 3 és fél évtizede, őket hozza közelebb a Tórához. Elment meghallgatni fiatal útkeresőként egy előadást a zen-buddhizmusról, ahol az előadó azzal szembesítette hallgatóit, hogy semmit nem tudnak “örökölt” vallásaik tanításairól, a spiritualitást érdemes volna először a saját környezetükben keresniük. Ez a buddhista tanító fordította a figyelmét a zsidóság felé, tette végül rabbivá.
A kommentár forrása: https://ohr.edu/this_week/based_on_the_abarbanel/6021
kommentárok
Kőnig Tamás,
építész
A Ki távo hetiszakasz a honfoglalást megelőző szertartást írja le. Az ember először csak házat épített magának, köveket, melyek megvédték a természeti csapásoktól, és ezeket a házakat különböző rítusokkal avatta fel. Majd az emberek csoportjai közösségi tereket hoztak létre, és ezek felavatásának is kialakultak a rítusai. A zsidóság közösségi épülete a zsinagóga. A Tóra először csak kőbe vésve létezett, majd a sokszorosítást és a szállítást megkönnyítendő elkezdték az egyszerűbben kezelhető és hordozható pergamen-tekercsekre írni. Tárolására tóraszekrény, olvasására – körülállható – bimá, azaz emelvény készült. A Tóra házává pedig a zsinagóga vált.
Egy emlékmű, egy zsinagóga „élete” jellemzően hosszabb, mint egy emberé. Bár tovább él, mint az ember, de jellemző életszakaszaik hasonlóak. Az épületeknek is megvannak a nehéz időszakaik, betegségeik, ők is öregszenek. Erre próbálok néhány példát mutatni egy-egy, korábban az építész-irodánknak munkát adó zsinagógát említve.
A „legegyszerűbb” feladat folyamatosan jó állapotban tartani egy épületet. Ha ez nem sikerül, akkor a betegeskedő épületet „meg kell gyógyítani”. Erre példa a nagy zsinagógaépítő, Baumhorn Lipót szegedi zsinagóga rekonstrukciója. Nemrég elkészült külsején, és a belsején is változatlanul látszik tervezőjének zsenialitása.
A rekonstrukciónak szinte az ellentéte a revitalizáció. Egy gyakorlatilag még létező, de működni már nem tudó épületnek a továbbélésben kell segíteni. A szintén Baumhorn által tervezett esztergomi és a budapesti Dózsa György úton lévő zsinagógát korábban megpróbálták újraéleszteni, de az akkor megtalált új funkciójuk „életidegen” volt. Részben emiatt az állapotuk is leromlott. Működésük csak új (vagy talán régi-új) alkalmazással indítható meg ismét.
Az előző megoldások kombinációjának tekinthető, amikor egy épületnek sok-sok baja van egyszerre. Egyrészt megváltozott körülötte a világ, másrészt az ő állapota sem a régi. Ennek jelenleg a legjobb „élő” példája a Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga, mely – lassan befejeződő – rehabilitációja után ismét jó állapotú, az eredetivel vizuálisan gyakorlatilag megegyező zsinagóga, de funkcióját tekintve részben múzeummá kibővített, többcélú rendezvénytér lesz.
Az Ígéret Földjére érkezéskor, a „tejjel-mézzel folyó országban” köveket állítottak fel, rajtuk a Tóra szavaival. A Szentföldön később a Tórának szentélyt emeltek, a későbbi vándorlások és száműzetések során pedig „kis szentélyeket”, azaz zsinagógákat, amelyekben a Tóra örök erkölcsi üzeneteit őrzik.
Az emlékkövektől a zsinagógaépületekig tartó sok változás ellenére látszik az állandóság igénye. Egy zsinagóga létrehozása, megújításának célja az ember megújulásra, spirituálisra, kultúrára vonatkozó igényeinek kielégítését szolgálja.
Az idő múlásával egy zsinagóga épületét funkcionális és szerkezeti korszerűsödésének igénye átalakíthatja, de ezzel éppen a továbbélését biztosítja.
Dóra Bálint,
a Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga PR menedzsere
Az egyik kővel ezt és ezt tedd, a másikkal ezt és ezt ne tedd, mondja Mose és a vének a hetiszakaszban. Az egyik fajtát faragd, meszeld, és írj rá világosan, de az oltár köveit ne faragd vassal. A kommentárok megoszlanak ama tekintetben, hogy miért tilalmas a vassal vésés az oltár kövein, illetve, hogy a kövekre, vagy az oltárra kell-e írni. Az ókor óta konszenzusos válaszokra váró kérdéseket én nem fogom megválaszolni, bár ami az utóbbi kérdést illeti, hajlok arra, hogy a meszelt kő verzió lesz a befutó. Az Örökkévalónak csak nincs szüksége arra, hogy népének átadott törvényeit a neki állított oltárról olvasgassa.
Az alapvető kérdés számomra az, hogy egyáltalán miért kellett kétféle kő. Az Örökkévaló törvényeit miért ne jelenítsük meg a neki emelt oltáron? Miért ne emeljük a leírt törvényeinket a transzcendens szférába?
És ehelyett miért írjuk őket inkább más, meszelt kövekre, ahonnan előbb-utóbb még az eső is lemossa?
Beléptetek az országba, mondaná tán az Örökkévaló, ahol Dántól Beer Seváig folyik a tej meg a méz. De nem csak tejet adtam, meg mézet. Vasat és meszet is adtam, felnőtté, néppé váltatok. Nektek adtam az országot annak összes kövével, meszével és vasával. Építsétek fel magatokat, a közösségeiteket és az országotokat. Meszeljetek újabb és újabb köveket, véssétek fel rájuk törvényeiteket, múltatok, jelenetek és aspirációitok narratíváit. Magyarán: értelmezzetek és értelmezzetek újra.
A meszelt kő tehát mi vagyunk. Faraghatjuk, átmeszelhetjük. Írhatunk rá törvényeket, matekpéldát, graffitit, narratívát. A meszelt kő profán, annyira, hogy akár vassal is faraghatjuk.
A Rumbach utcai zsinagóga kövei 1872-ben álltak össze, többek között vasból és mészből, hogy akkori narratívákat fogalmazzanak meg. A köveket nem faragtuk újra, de újrameszeltük őket. A célunk, hogy 2020-tól az épület kövei identitásvitáknak, emlékezetpolitikának, értelmezési keretek kialakításának adjanak helyet, hogy aktuális és releváns Tórákat írjunk rájuk.
