Dvárim 17. fejezet
8. Ha a helyi bíróságon egy vérontással, károkozással vagy testi sértéssel kapcsolatos vitás ügy túl bonyolult ahhoz, hogy ítéletet hozz, akkor menj fel a helyre, amelyet majd kiválaszt Istened, az Örökkévaló. 9. Menj az akkor hivatalban lévő levita papokhoz és a bírához, tedd fel a kérdésedet, és ők hirdessenek ítéletet ügyedben. 10. Az Örökkévaló által kiválasztandó helyen az ügyedben kimondott ítélet szerint járj el, pontosan azt tedd, amire az ítéletben utasítottak. 11. Az általuk adott utasítás és az általuk kimondott döntés szerint járj el, ne térj el se jobbra, se balra az általuk mondott ítélettől! 12. És ha valaki makacsul engedetlen az Örökkévalót szolgáló pappal vagy a bíróval, haljon meg az az ember, pusztítsd el a gonoszságot Izraelből. 13. Az egész nép halljon erről, ijedjenek meg és ne makacskodjanak többé.
A hagyományos magyarázók általában a most lefordított szövegrészből vezetik le a rabbinikus autoritást. A bibliakutatók szerint ez a szöveg azért is érdekes, mert a zsidó jogtörténet egy fontos részletét ismerhetjük meg belőle. Véleményük szerint az a gondolat, hogy Izrael népének csak egy központi helyen lévő szentélye legyen, a Dvárim könyvének egyik nagy újítása. A központi Szentély létrejötte előtt a helyi szentélyekben nemcsak áldozatokat mutattak be, hanem ezek a helyek bíróságként is funkcionáltak. Az olyan esetekben, amikor nem állt rendelkezésre egyértelmű bizonyíték, valószínűleg a helyi szentélyekben tartottak a papok közreműködésével „istenítéletet”. Miután azonban a Dvárim könyve csak a központi szentélyben engedélyezi az Örökkévaló szolgálatát, így a helyi szintű igazságszolgáltatásban is űr keletkezett, amelyet ez a törvény hivatott betölteni. A helyi bíróságok autoritása megmarad a szokványos jogi esetekben, de az „isteni közbenjárást” igénylő eseteket a központi szentélybe és bíróságra kell tovább vinni.
A kultusz centralizálását két párhuzamos lépésben valósították meg: a helyi szentélyek egyfelől elvesztették templomi funkciójukat azzal, hogy nem lehetett ott többé áldozatokat bemutatni, másfelől ezt a szekularizációs folyamatot azzal is felerősítették, hogy az istenítéleteket sem lehetett ott megtartani.
Ezt az értelmezést némiképpen megkérdőjelezi az a tény, hogy a Dvárim könyve nem említi az urim és a tumim segítségével véghezvitt istenítélet eljárásokat.
A 21. századi olvasók számára általában az egyik legnehezebben megválaszolható kérdést az isteni kinyilatkoztatás és a rabbinikus autoritás összefüggése veti fel. A modern olvasók által feltett kérdés általában az, hogy még ha el is fogadjuk, hogy Izrael népe valóban Istentől kapta a Tórát, miért következik ebből, hogy az évezredek alatt meghozott rabbinikus döntések is isteni eredetűek, illetve egyáltalán miből fakad a kötelező érvényük?
8-9. Ezek a versek szolgáltatják a hagyományos értelmezés szerint a rabbinikus jogi autoritás legfontosabb forrását. A kinyilatkoztatás maga írja elő, hogy a nem egyértelmű jogi esetekben mindig az adott kor vallási előjáróihoz kell fordulni, akik pusztán a Tóra törvényeinek alapján, minden közvetlen isteni beavatkozás nélkül is jogosultak döntéseket hozni. E rabbinikus olvasat elfogadása azért problematikus sokak számára, mert e szövegből úgy tűnhet, hogy a döntéshozók csak az Örökkévaló által választott helyen (azaz a Szentélyben), és csak az Ő közvetlen segítségével tudnak majd megbízható válaszokat adni.
helyi bíróságon – Szó szerint: „kapuidban”. A városkapuban ülésezett a helyi bíróság.
vérontással, károkozással vagy testi sértéssel – A בֵּין דָּם לְדָם (bén dám ledám) kifejezés szó szerinti jelentése „vér és vér között”, azaz valószínűleg a vérontással kapcsolatos vádakra utal, például olyan esetre, amikor nem lehet eldönteni, hogy egy emberölés gyilkosság volt-e vagy baleset. A בֵּין דִּין לְדִין (bén din ledin) kifejezés szó szerinti jelentése a lehető legáltalánosabb: „per és per között”, de mivel a vérontásra vonatkozó esetek előzik meg, és a בֵין נֶגַע לָנֶגַע (ben negá lenegá), szó szerint „sérülés és sérülés között” kifejezés követi ezért valószínűleg az egyéb, fizikai sérülésekkel nem járó esetekre utal. Ezek a – távolról sem egyértelmű – kifejezések lefedni tűnnek a jog minden, a rituális kérdéseken kívül eső, területét. Erre utal az utánuk következő, összefoglaló jellegű „vitás ügy” kifejezés is. A rabbinikus magyarázatok azonban úgy értelmezték a felsorolt kategóriákat, hogy azok hatálya a rituális törvényekre is kiterjedjen, például a „vér” szót úgy értelmezték, hogy az a menstruációs vérre és a hozzá kapcsolódó rituális tisztaság törvényeire is vonatkozik.
9. az akkor hivatalban lévő – Szó szerint: „azokban a napokban”. Ebből a nem feltétlenül szükséges időhatározóból (hiszen magától értetődő, hogy a perben álló fél sem korábbi, sem későbbi korok bíráihoz nem tud menni) vezeti le a rabbinikus értelmezés azt, hogy minden korszak bírái autoritással rendelkeznek a saját korukban, akkor is, ha alacsonyabb szinten állnak a korábbi korok bölcseinél (Babilóniai Talmud, Ros hásáná 25b).
levita papokhoz – Számos bibliakutató szerint a Dvárim könyve – a Tóra többi könyvével ellentétben – a levitáknak papi funkciókat is tulajdonított, így a helyes fordítás ez, és nem „papok és leviták”, ahogy ez sokszor olvasható.
11. ne térj el se jobbra, se balra az általuk mondott ítélettől! – A rabbinikus értelmezés szerint valójában két parancsolatról van szó. Az egyik az engedelmeskedés kötelessége a bölcseknek („pontosan azt tedd, amire az ítéletben utasítottak” (17:10)) és az utasításnak való ellenszegülés tilalma. Ez az utasítás nemcsak a Szentélyben ülésező bíróság döntéseire érvényes, hanem minden korszak rabbijaira is. Érdekes módon a „se jobbra, se balra” kifejezésnek már a talmudi korszakban nagyon ellentétes értelmezései voltak. Egyes értelmezők szerint (pl. Szifré Dvárim 154:11) még akkor is el kell fogadni a rabbinikus döntést, amikor valaki biztos benne, hogy a rabbik tévedtek (és a felelősséget ez esetben a döntéshozók viselik és nem az, aki engedelmeskedik nekik). A másik értelmezés szerint viszont, abban az esetben, ha valaki tudja, hogy tévedett a bíróság és mégis úgy tesz, ahogy utasították, félreérti a bölcseknek való engedelmeskedés törvényét (Jeruzsálemi Talmud, Horájot 1:1). E két egymást többé-kevésbé kizáró értelmezés napjainkig egymás mellett él.
12. ha valaki makacsul engedetlen – Vonatkozhat az olyan helyi bírára, aki nem engedelmeskedik a felsőbb szintű bírók utasításának (ez a háláchikus értelmezése a versnek), de mivel a következő vers szerint az egész népnek tanulnia kell az esetből, így a kontextus alapján valószínűbb, hogy minden engedetlenkedőre vonatkozik.
pusztítsd el a gonoszságot Izraelből – Lásd a Ree hetiszakaszhoz írott magyarázatot.
13. A bibliai büntetések egyik célja az elrettentés.
Nemzetközi kommentár
michael paley rabbi
kommentárja
Ki ítélhet felettünk?
Eredeti kommentár: Danielle Upbin
A jogalkalmazás, az igazságszolgáltatás rendszerének kidolgozása a bírákról elnevezett, aktuális hetiszakasz egyik központi témája. Bevett eljárásnak számít bevonni az értelmezésbe azt is, hogy az év melyik szakaszában hangzik el a zsinagógákban egy-egy tórai olvasmány. Ez a hetiszakasz pedig az önvizsgálat, az önmagunk ellen lefolytatott eljárások idejének kezdetére, Elul hónap elejére esik.
Ez az egybeesés összekötheti a formális jogrend fontos eleme, a bíráskodás rendszerének gondolati kiépítését a lelkiismeret vizsgálatával, amikor nem egy olyan hatóság intézkedik felettünk, amelynek alá vagyunk vetve, hanem mi magunk hozunk erkölcsi ítéletet önmagunk felett. Ha hiszünk abban, hogy a büntetés célja legalább részben a bűnelkövetők jobbá tétele, újabb analógiát lelhetünk fel a két eljárás között.
Ha megpróbáljuk még tovább vinni az analógiát, akkor beleütközünk a kérdésbe, hogy ki jogosult eljárni lelkiismereti ügyeinkben, ki illetékes, kinek van joghatósága, ki ítélhet felettünk, ezt tárgyalja a nehéz jogesetekre vonatkozóan a hetiszakasz újrafordított részlete is. A formális igazságszolgáltatási folyamatban nem szorul indoklásra, hogy a nyilvánvaló elfogultság kizáró tényező. Nem ítélkezhetünk azok felett, akiknek le vagyunk kötelezve, akikhez erős, tisztánlátásunkat megzavaró érzelmek fűznek. És, ami azt illeti, a legtöbbünket igen gyengéd érzelmek fűznek önmagunkhoz és hajlamosak vagyunk miattuk kissé megbocsátóbbak lenni magunkkal, ezt a törekvésünket is jelöli a szociálpszichológia terminusa, a kognitív disszonancia redukció. Az önutálat nem cáfolja ezt, egyrészt, mert másfajta elfogultság, másrészt azért mert az önutálat kétségbeesése éppen abból az igényből fakad, hogy szeretnénk szeretni magunkat. Akkor hogyan lehetünk saját lelkiismeretünk bíráivá?
Fel kell ismernünk,
Danielle Upbin rabbi megoldási javaslata szerint, hogy az önszeretetünket akkor szolgáljuk a legjobban, ha tárgyilagosak vagyunk önmagunkkal. Hogy elemi érdekünk, hogy ne hazudjunk önmagunknak. Az ember roppant figyelemreméltó találékonysággal képes becsapni önmagát, de annak, akinek van némi önismerete, minimális lelkiismerete, hosszú távon nem sikerülhet fenntartania ezt az önbecsapást.
A hazugság mindig nyugtalanító marad. „Nem lesz igazán jó, igazán nyugodt az álmunk”. Végső soron elkerülhetetlen és egyedül az vezet el a teljes lelki békéhez, ha pártatlan és szigorú bírókként járunk el önmagunkkal szemben. Ráadásul abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy minden dolgunknak mi vagyunk a legközvetlenebb szemtanúi, bíróként könnyen megítélhetjük tehát minden önmagunkkal szembeni tanúságunk szavahihetőségét. A legjobban informált és egyúttal a legmegbízhatóbb tanúk vagyunk az önmagunk elleni perben.
És van felettünk egy ténylegesen Legfelsőbb Bíróság, az Ő kegyelme pedig, ahogy a 136. zsoltár mondja, végtelen. Minél szigorúbban ítélünk mi önmagunk felett, annál enyhébb lehet ennek a Legfelsőbb Bíróságnak a verdiktje.
A megtérés kivételes esetében éppen az önös érdek motiválhatja az önmagunkkal szembeni kíméletlen tárgyilagosságot, hűvös és pontos mérlegelést. Szinte minden megbocsátható, de semmit nem lehet tartósan a szőnyeg alá söpörni.
A szerzőről
Danielle Upbin konzervatív rabbinő, aki intenzíven foglalkozik jógával, meditációval, a zsidó misztikát tanulmányozza, továbbá énekel, liturgikus dalokat, 2012-ben önálló albuma jelent meg.
A kommentár forrása: http://www.jtsa.edu/whos-judging
kommentárok
Dobos Károly Dániel,
hebraista, arabista, az OR-ZSE és a PPKE docense
Hetiszakaszunkban talán a világ legelső Legfelsőbb Bíróságának felállításáról olvashatunk. A Tóra által (bölcs „lazasággal”) körülírt „szervezet” tagjai látszólag korlátlan hatalommal bírtak a Törvény értelmezésében, és kétféle csoportból verbuválódtak: a levita papok és bírák közül. Talán nem tévedünk sokat, ha a papokban az intézményesült hatalom hivatalos képviselőit ismerjük fel. De vajon kiket takarhat a „bíra” megnevezés? Az eredeti kifejezés – mely egyben a hetiszakasz névadója is – a Softim (Bírák) könyvének alakjait idézi emlékezetünkbe. Gideon, Jiftách, Sámson és a társaik karizmatikus vezetők voltak a királyság megjelenése előtt. Tekintélyüket személyes rátermettségükkel vívták ki, hatalmuk soha nem intézményesült, és nem szállt tovább utódaikra. Ugyanezzel a névvel jelöli a Tánách a bibliai idők azon névtelen bölcseit is, akik – a közösség által fel- és elismert életbölcsességük okán – a „városok kapuiban” bírói tevékenységet láthattak el: a törvény általános rendelkezéseit az élet folyamatosan változó körülményeihez igazították.
Szövegünk tehát, ha burkoltan is, a hatalom kétféle formájára irányítja figyelmünket. Minden közösség – legyen az vallási, nemzeti vagy egyéb – ismeri és küszködik a formális és informális hatalom között feszülő ellentéttel. Nem kivétel ez alól a zsidóság sem.
Tanulságos történelmi példa Rámbám és a bagdadi gáon (a babiloni zsidó főiskolák vezetőinek hivatalos címe), Sámuel ben Ali szembenállása. A „Zsinagóga sasmadara” gyorsan kiismerte az addigra már régen örökletessé vált, de még nagyhatalmú gáoni intézmény visszásságait, hatalommal való visszaélésük formáit, és támadást indított a fennálló struktúra ellen. E küzdelemben legfontosabb fegyvere nagy műve, a Misne Tóra volt, a háláchá közérthető foglalata, mely számos ponton szakított a korabeli jogértelmezés bevett formáival, s ezzel egyszersmind a gáonok által fenntartott struktúra legitimitását is támadta. Maimonidész úgy gondolta, hogyha közérthetővé teszi a háláchá teljes rendszerét, kihúzza a talajt a gáoni akadémiák zárt világának lába alól. Sámuel szintén jó érzékkel ismerte fel, hogy a Rámbám – aki még az egyiptomi zsidóság vezetőjének címét sem birtokolta, de neve Provencetól Bagdadig mindenütt ismert volt – tekintélye mekkora veszélyt jelent az általa megtestesített intézményrendszerre, és ellentámadást indított.
A konfliktust végül maga a történelem oldotta meg: Sámuel ben Ali nevét kétlem, hogy sokan ismernék ma, s kevéssel halála után a gáoni intézmény is végleg eltűnt a történelem süllyesztőjében, ugyanakkor a Misne Tóra sem váltotta be mindenben szerzője hozzá fűzött reményeit, nem vált a háláchá meghatározásának kizárólagos forrásává.
E ponton a tórai szakasz üzenete és a történelmi példa tanulsága összevág: életképes közösség csak a kontinuitást biztosító intézményrendszer formális és a minden újra nyitott, teremtő géniusz informális hatalmának törékeny egyensúlyából születik és teremtődik újjá generációról generációra.
Vető Ágnes,
hebraista és orthodox rabbihallgató
A Softim hetiszakasz kapcsán Rási, a 12. századi askenázi Biblia- és Talmudkommentátor, illetve jogtudós a bírói hatalom abszolút tiszteletét hangsúlyozza: „hallgatnod kell rá (a bíróra), még ha nem is olyan (kiváló professzionálisan), mint a többi, őt megelőző bíró...még akkor is, ha a „jobb”-ról azt mondja, hogy „bal”, és a „bal”-ról, hogy „jobb”.
Ez az értelmezés főként azért meglepő, mert a bírói ítélet feltétel nélküli elfogadását írja elő. A Spanyolországban íródott Szefer Háchinuch 414:3 szerint a hetiszakaszban említett bírói tisztség kivételes embert kívánt. A bíró tanult, bátor és egyben jó ember kellett, hogy legyen, aki képes volt a saját rossz hajlamainak ellenállni, és ki mert állni az elnyomottak védelmében.
Tehát míg a Szefer Háchinuch a bíró kívánatos tulajdonságaira koncentrál, addig Rási arra fókuszál, hogy miként kell viszonyulni egy ilyen kivételes tulajdonságokkal rendelkező ember döntéseihez.
A Softim hetiszakaszt ros hásáná és jom kipur előtt olvassuk, így a kommentároknak lehet egy rejtett olvasata is, mely szerint az ideális földi bíró tudása, ereje és jósága révén mintegy földi megvalósulása az „égi bírónak” akihez akkor viszonyulunk a legbölcsebben, ha igazságos hatalmát feltétlenül elfogadjuk.
Több haszid magyarázó (Szfát emet: Softim 1, Me hásiloách: Softim, 7) érvel amellett, hogy a hetiszakaszban említett „bíró” szimbolikusan, a megtérés hónapja által megkívánt magunkba fordulás és jobbulás megvalósítását elősegítő mentális gyakorlatként értelmezendő. Szerintük Elul hónapban mindannyian kipróbálhatunk egy könnyen elvégezhető mentális gyakorlatot: aktivizáljuk „belső bíróinkat”, akik úgy állnak őrt testünk kapuinál — tehát szemünknél, fülünknél, orrunknál és szájunknál —, mint ahogy a hetiszakaszban említett bírók álltak az izraelita városok kapuinál. Kiszűrik a belső békénket megzavaró impulzusokat, ingereket és információkat. Nem engedik, hogy ezek olyan gondolatokhoz, érzésekhez, cselekedetekhez vezessenek bennünket, amelyekkel mi zavarnánk mások békéjét. A feladat egyszerű: ha például tudjuk, hogy egy kép vagy téma csak negatív gondolatokat generál bennünk, akkor kerüljük el, és ezzel megakadályozzuk, hogy romboló érzelmeknek adjuk át magunkat. Ez fordítva is igaz: ha tudjuk, hogy milyen hangok, színek, illatok és témák vannak ránk pozitív hatással, akkor keressük őket, töltődjünk fel velük. Mások is fel fognak töltődni.
