DÁF PÁRÁSÁT SÁVUÁ

Hetiszakasz oldalak

Váetchánán

Dvárim 6. fejezet

4. Hallgass ide, Izrael: J-H-V-H az Istenünk, - J-H-V-H egy(edül). 5. Szeresd Istenedet, az Örökkévalót teljes szíveddel, teljes lényeddel és teljes erőddel! 6. Viseld szíveden ezeket a szavakat, amelyeket ma megparancsolok neked. 7. Ismételd el őket fiaidnak, és beszélj róluk, akár otthon, akár úton vagy, lefekvéskor és felkeléskor. 8. Kösd őket jelként a kezedre, és legyenek fejdíszként a homlokodon. 9. Írd fel őket házad ajtófélfáira és a kapuidra!

Az itt újrafordított, héber kezdőszavai alapján csak smá Jiszráel-ként ismert hat tórai vers sok szempontból jelképes értékű a zsidó hagyomány számára. Egyfelől nem túlzás azt mondani, hogy a Második Szentély korszakának utolsó részétől kezdve ez lett az egyik legismertebb zsidó ima (valójában inkább hitvallás, a lojalitás kinyilvánítása, mintsem a szó szoros értelmében vett ima). Világszerte még a kevésbé vallásos zsidók közül is sokan fejből tudják, és minden nap elismétlik a smá egy részét, vagy egészét. Szimbolikus értéke van annak is, hogy legalább két évezrede sok zsidó számára a halál előtti utolsó mondat a smá volt.

A smá másik szimbolikus jelentése kevésbé ismert. A szöveg hat szóból álló első versének jelentése korántsem világos és egyértelmű, minden fordítása szükségszerűen egyben értelmezés is. A Dvárim könyvében nincs sem teológiai, sem liturgiai szempontból kiemelt helye, és a későbbi bibliai szövegek, amelyek imákat tartalmaznak, nem utalnak vissza erre a versre, és mindennapi recitálására csak a Második Szentély korának végéről van bizonyíték.

Ez a szöveg tehát azt is jelképezi, hogy a zsidó hagyományban a Tóra isteni forrásból származónak tekintett szövege nem értelmezhető emberi közreműködés – ha úgy tetszik a Szóbeli Tan – nélkül. Egy olyan mondat vált a zsidó hagyomány talán legismertebb mondatává, amelynek eredeti jelentése nem világos, és értelmezései lényegi pontokon különböznek egymástól.

A 21. századi olvasó számára különösen érdekes lehet azzal szembesülni, hogy az alapos tanulmányozásnak köszönhetően még olyan köztudott és egyértelműnek tekintett kijelentések jelentése is, mint az, hogy „a zsidóság monoteista vallás”, mennyi pontosításra és elemzésre szorulnak, ha mélyebb megértésükre törekszünk.  

4. Hallgass ide, Izrael – A felszólítás értelme: Irányítsd a most elhangzó szavakra a figyelmedet, Izrael népe.

J-H-V-H az Istenünk - J-H-V-H: egy(edül) – A héber mondatszerkezetben, a magyarhoz hasonlóan, nem szükséges a létige, éppen ezért a mondat interpretáció nélkül lefordíthatatlan. Az általában Örökkévaló-nak fordított istennév (י-ה-ו-ה) itt kivételesen a héber betűkre utaló formájában szerepel, jelezve ezzel, hogy itt egy a korabeli izraeliták számára nagyon világos elnevezésű, konkrét Istenről volt szó, akivel szövetségi kapcsolatban állt a nép egésze mint közösség, és annak minden tagja is egyénként. Nem egy elvont, absztrakt istenfogalomról van szó, hanem a deklaráció lényege ez: Izrael, J-H-V-H a te Istened, akivel szövetséget kötöttél és akitől törvényeket kaptál – A Dvárim könyvének narratívája szerint – Moáb pusztájában. A vers utolsó két szava – י-ה-ו-ה אחד – még nehezebben fordítható, így a magyar szöveg megőrzi azt a kétértelműséget, amelynek meglétét szinte minden klasszikus és modern kommentátor elismeri. Ha a héber szöveget nézzük, egyaránt lehet a kijelentés értelme az, hogy „J-H-V-H, a mi Istenünk az egyetlen – valóban létező – Isten”. Ezt az olvasatot számos bibliakutató azért tartja valószínűtlennek, mert a monoteizmusnak ez a letisztult formája, még nem biztos, hogy létezett a Tóra időszakában. Sokak szerint ez az olvasat a valószínűbb: „Egyedül J-H-V-H a mi Istenünk”, azaz bár vannak más Istenek, de Izrael népe számára egyedül J-H-V-H szolgálata a megengedett. Ez az olvasat összhangban van a Tízparancsolatnak a Dvárim könyvének előző fejezetében szereplő verziójának azzal a lehetséges olvasatával, amely szerint azért kell leszögezni, hogy Izraelnek ne legyenek más istenei, mert léteznek más istenek (lásd Dvárim 5:7). Ezt az értelmezést tűnnek alátámasztani olyan klasszikus középkori kommentátorok, mint Rási és ibn Ezrá , akik a verset prófétai jóslattal kapcsolják össze: „Egy napon majd egyetlen J-H-V-H lesz, akinek a neve is egyetlen lesz.” (Zákárjá 14:9), és ennek alapján azt tartják a vers értelmének, hogy Izraelnek kizárólag az Örökkévaló az Istene.

Szeresd Istenedet – Az Örökkévaló szeretetének parancsa a Dvárim könyvében fordul elő először. A korábbi könyvek főleg a félelem érzését kapcsolták össze Vele. A szeretet azonban ebben a kontextusban sem  intim érzelemként jelenik meg, hanem inkább a szövetséget kötő, tekintélyesebb félnek kijáró lojalitást és odaadást jelenti. Ez az olvasat cseppet sem idegen az ókori Kelet jogi, politikai szerződéseinek nyelvezetétől, amelyekben a szeretet szó szintén nem a romantikus vagy intim értelemben elvárt érzelemként szerepel.

teljes szívedből – A szív fogalma csak a modern képzetvilágból kiinduló olvasó számára kapcsolódik egyértelműen az érzelmek világhoz. Ahogy erre Robert Alter bibliakutató és fordító felhívja a figyelmet, a bibliai fiziológiai felfogás szerint a szívből inkább a gondolatok és az akarat fakadnak, és csak másodsorban az érzések.

teljes lényeddel – A héber nefes szó az élőlényt életben tartó esszenciális alkotóelemet jelenti. Bár általában „lélek”-nek fordítják, de ez teológiai szempontból félreértésekhez vezethet, mert a test és lélek dualisztikus elválasztása idegen volt a bibliai korszak gondolkodása számára. A rabbinikus gondolkodás számára már azt jelentette ez a parancs, hogy az Istenszeretetnek akkor is változatlan intenzitásúnak kell lennie, amikor az ember éppen elbúcsúzik az  életétől, ezért szokták a haldoklók és a mártírok a smá-t mondani utolsó pillanataikban.

teljes erőddel – A héber meod szó általában határozószó, melynek jelentése: „nagyon”, és szinte sehol nem fordul elő főnévként (talán még egy helyen lehet így érteni: Meláchim 2, 23:25). A hagyományos értelmezés szerint az „erő” a vagyont jelenti, azaz J-H-V-H iránti hűségnek akkor is meg kell maradnia, ha ennek következménye a teljes elszegényedés, és mindenfajta erő és hatalom elvesztése lesz.

Viseld szíveden ezeket a szavakat – Azaz: folyamatosan irányítsd a szövetség törvényeire a figyelmedet és légy tudatos velük kapcsolatban.

7. Ismételd el azokat fiaidnak – A héber ש.נ.ה. gyök különböző variánsai jelenthetnek ismétlést, intenzív tanulást vagy bevésést is. Könnyen lehet, hogy tudatos szójátékról van szó, amely a hasonló hangzásból fakadó többértelműséget aknázza ki.

akár otthon, akár úton vagy, lefekvéskor és felkeléskor – A szöveg a végletek megjelölésén keresztül fejezi ki a teljesség gondolatát: a szövetség törvényei mindenhol és mindenkor érvényesek. A rabbinikus értelmezésben a szövetség szavainak ismétlése azt jelenti, hogy a smá szövegét reggel és este is el kell mondani. Ez a gyakorlat valószínűleg már a korai rabbinikus korszakban elterjedtté vált.

8. Kösd őket jelként a kezedre, és legyenek fejdíszként a homlokodon – Az előírás valószínűleg eredetileg metaforikus jelentésű volt, és későbbi keletkezésű az az értelmezés, hogy a kézre és a homlokra kötözött imadobozokra és imaszíjakra (a tfilinre) vonatkozik. Sok bibliakutató úgy véli, hogy a Dvárim szövege azt a – régészeti leletek szerint már az ie. 6-7. században létező – gyakorlatot tükrözi, hogy sokan a magukon viselt amulettekre (de nem az amulettekbe) írtak tórai szövegeket. A Dvárim szerzője valószínűleg a mágikus asszociációkat ébresztő gyakorlat teljes átértelmezését követeli: az amulettek viselése nem önálló védőerővel bír, hanem a szövetség megtartásának kötelességére emlékeztet. Az i.e. 2. századból származó régészeti leletek pedig már azt támasztják alá, hogy abban a korszakban legalábbis egyes zsidó irányzatokban elterjedt volt az az értelmezés, hogy e szavak a tfilin felhelyezését írják elő.

9. Írd fel őket házad ajtófélfáira és a kapuidra – Az ókori Keleten és így Izrael népe kultúrájában a magánházak és középületek (pl. szentélyek) bejárata fontos átmeneti térnek számított, ahol jogi és vallási jelentőségű szertartásokat tartottak. Ezeken a helyeken gyakran helyeztek el feliratokat a szent szövegekből. A legrégebbi régészeti leletek alapján például a Tízparancsolat szövegét vésték a bejárat kőfalába, de a kumráni leletek szerint a Második Szentély korának végén már a mai mezuzákra hasonlító dobozokban helyezték el a Tóra szövegének pergamenre írt részleteit.

Nemzetközi kommentár

michael paley rabbi


kommentárja

Mi marad meg belőlünk a gyerekeinkben?
Eredeti kommentár: Ed Gelb

Érdemes-e, lehet-e nevelni? Szabad-e egyáltalán? Mi köti össze a nemzedékeket egymással a tapasztalatok végtelen különbsége ellenére, mégis? Mi az, ami közös bennünk, ha nem is értjük egymást pontosan?

„Hallgass ide, Izrael: J-H-V-H az Istenünk, - J-H-V-H egy(edül).” A Smá, Izrael hitvallása nyitómondatához egy egész, önálló jelenetet képzel el a rabbinikus kommentár, az egyik híres midrás. Eszerint a mondat akkor hangzott el, amikor Jákovot, vagyis másik nevén Izraelt halálos ágyán körülvették gyermekei, akikkel igazán nem volt problémátlan a viszonya. Jószéfet túlszerette anélkül, hogy őt magát szerette volna (korán eltávozó feleségét próbálta benne szeretni tovább, Ráchelt), aztán Benjámint Jószéf helyett szerette. A többieket, mert nem Ráchel volt az anyjuk, elhanyagolta. Fiai részben egyiptomi, részben kánaáni lányokkal házasodtak, elhagyták az ő útjait, de követték abban, hogy autonóm döntést hozott. Ő is ahhoz volt hűséges, akit szeretett, Ráchelhez. A fiai a legfontosabbat vették el tőle – a testvérüket, Józsefet. Simeon és Lévi szörnyű gonosztette, a vérfürdő, amelyet Dina elrablása után rendeztek, még most, utolsó óráiban is foglalkoztatja, akárcsak, másfelől, Ráchel emléke.

Apa és fiúk nagyon sok mindent vethetnek joggal egymás szemére, és még ha rendeződött is a viszonyuk az utolsó időkben, a sebek, amint Jákov búcsúáldása is tanúsítja, nem múltak el nyomtalanul. Ugyanakkor a haldokló Jákob kénytelen szembenézni azzal, hogy semmi más, csak egyedül ők maradnak utána.

Ők Isten ígéretének örökösei, ők Izrael 12 törzse, Izrael népének ősapjai. Érthető, ha úgy gondolták a midrás szerzői, hogy átfuthatott az agyán, vajon hagy-e rájuk bármit is, vajon jelent-e számukra bármit az Ő Istene, akivel hontalanná vált mama kedvenceként Bét Élben találkozott, az Ég és Föld között közlekedő angyalok látomásában és aki azóta is kitöltötte az álmait? Hogy kik ezek a fiúk tulajdonképpen, és mi közük van nekik egymáshoz.

Ha Jákov nem ismertette meg a gyerekeivel ezt az Istent, akkor egész hosszú és nehéz élete hiábavaló volt. A fiúk, akik már szintén láttak egyet és mást, megértik az aggastyán aggodalmát és erre válaszul nyilvánították ki a hűségüket ahhoz, aki összekötötte őket mindennek ellenére: hallgass ide, Izrael, figyelj és tudd, „az Örökkévaló a mi Istenünk” is, mert az Örökkévaló az Egyetlen számunkra is. Máshogy élünk, mint Te, más tapasztalatok formáltak minket, mások a vonzalmaink és a választásaink, de ahogy Te is akkor találtad meg Őt igazán, amikor új nevet kaptál, amikor önmagadat megtaláltad (a Jákov név még a követésre, mások követésére utal), úgy mi is akkor találtuk meg Őt, amikor rátértünk a saját, egymáséitól is alapvetően különböző útjainkra. Talán nem mindig ismersz rá önmagadra bennünk, de ettől még a nyomodba léptünk.

Ha tényleg így történt, akkor a Smá tanúságtétele egyszerre hagyja jóvá minden újabb nemzedék új útjait, új vonzalmait és belátásait, új tévedéseiket, és tanúskodik arról, hogy végső soron mégis összetartozunk annak révén, az által, ami és aki végtelenül meghalad bennünket, ezért lehet fontos, bizonyára egészen másképp, majd az utánunk jövőknek is – a midrást felidéző és a búcsú családi drámáját aktualizáló Ed Gelb rabbi szerint.

 

A szerzőről
Ed Gelb rabbi az amerikai konzervatív zsidóság nagy nyári táborrendszerének volt éveken át a vezetője, vagyis az volt a feladata, hogy továbbadja a judaizmus örökségét az új nemzedékeknek.

A kommentár forrása: https://www.campramahne.org/blog/dvar-torah-parshat-vaetchanan-shema-yisrael-developing-relationships-judaism/

kommentárok

Szeszlér Tibor,
a B'nai B'rith Budapest Lodge egykori elnöke

Smá Jiszroel!

E néhány delejes mondat!

E néhány szuggesztív parancs. A feledhetetlen.

Mi az a mitikus erő, ami hat; mit tudnak e bűvös szavak, amelyek felhangoznak naponta többször a vallásosok imáiban, fohászainkban; mi az a megfejthetetlen, szövegen túlmutató mágikus hatás, amelyet hordoznak?

Hogy megtestesíti a zsidó vallás lényegét? Meglehet. (Egy frászt.) Ettől még nem hatotta volna át zsidó nemzedékek lelkét, nem hatolt volna zsidó generációk tudattalanjába, hogy élő és haldokló áhítattal ismételjék, erőt adva a kínhalálhoz rabbi Akivától a Sevilla-i, Worms-i, York-i, Kamenyec-podolszk-i és felsorolhatatlanul, a többi mártírokon át Auschwitz-ig, mindmáig, s ki tudja, meddig még… és miért.

Az Örökkévaló egy. Egyetlenegy. Egyedül – magányosan.

„Szeresd Istenedet, az Örökkévalót teljes szíveddel, teljes lényeddel és teljes erőddel.”

Szeretem vajon? És ő szeret-e? Ha tenném, ha tesszük is, hiába szeretjük, nincs szüksége ránk. Nem kellettünk, nem kellünk neki: hagyta elpusztítani/elpusztulni zsidók millióit, akik e szavakkal – az ő szavaival az ajkukon és a lelkükben - öntudattal, bizalommal mentek érte(!) a halálba…

Hm… már aki.

Meg hát: vannak, akik szerint a zsidókkal / a zsidósággal történtek nem függenek össze hittel, a hitünkkel: ez a sokféle álláspont egyike. Döntsön, aki tud; aki úgy érzi, hivatott ilyesmiben dönteni.

Ami engem illet: középen állok, átmenetként, az áthidalhatatlan szakadékon mégis átívelő hídként, - öt nemzedék köztes alanya – a nagyapám és az unokám között. Ami őelőtte, az már a homályosuló, ködös múltba vész; ami őutána, az a jövő, a beláthatatlan, a felfoghatatlan. Haszid ortodox nagyapám hetente hat napon rakott tfilint ősei előírásai szerint; az unokám megkérdezte, mik azok a szíjak, amiket a Falnál látott (izraeli útján) tekergetni a… zsidókon. Elővettem, megmutattam neki a tfilint, az enyémet; a homlok- és karszíjakat, a rajtuk lévő előírásszerű kockákkal, a homlokra és karra valókat. NAGYON csodálkozott, hogy VAN nekem ilyen – ám sose használtam őseim előírásai szerint.  És akkor elővettem a Könyvet, felolvastam neki a helyet,  Dvárim 6:4-9 „…ismételd el őket fiaidnak…” s lám, a nagyapám ükunokája bólintott, nagy komolyan. Megértette, miért (mi a fenének) szögezek minden újabb lakom (lakásom, nyaralóm, második otthonom) ajtójára mezüzét – bárcsak én is megérthetném egyszer. A hagyomány ereje? Az ősök tisztelete? A delejes parancs révült követése?

Nem vagyok jártas a héber nyelvben; több fordítását ismerem már e szavaknak: „Smá Jiszroél”, ám mindig vocatívusban. A hetiszakasz szövege - az új fordításhoz írott jegyzetekben is említett nyelvi labilitásában - vajon nem fordítható-e le egyszer így: „Hallod, Izrael?”

Hallod a parancsolatokat?! Megtartod azokat végre?!

Izrael népe! Megtartod-e valaha?!

Kuti Andrea,
a renewal irányzat rabbinövendéke, az Esztertáska egykori, ma Fokvárosban élő szerkesztője

Miközben - évtizedeken át - külföldön éltem és tanultam a zsidóságról, akadémiai és jesiva-beli tanulmányaim mellett azt kutattam, maradt-e valami nyoma a saját családom személyes történeteiben a zsidó vallás gyakorlásának, emlékének.  

Bármi, egy pici szál, egy pici jel, hogy ez valóban megvolt nálunk is, megerősítené, hogy hiába kell külföldön tanulnom, más nyelven, más kultúrában, ez a vallás tényleg, személyesen is - az enyém. Nem csak keménykötésű, máshol írt és másutt kinyomtatott, megsárgult könyvekhez, nem csak távoli, híres rabbikhoz, tanárokhoz, diákokhoz, és külföldi imakönyvekhez tartozik mindez, de az én családomhoz is.  

Mindössze pár törmeléket sikerült összeszednem, köztük azt, hogy Anyukám emlékszik, hogy mikor kisgyerek volt, a nagymamája megtanította neki a Smát. Alvás előtt mondták együtt, és az anyukám, kicsiként, nagyon viccesnek tartotta, hogy be kellett fognia a szemét, és számára ismeretlen szavakat mondani, amelyekre viszont ma is emlékszik. De nekem ez a pici emlék is azt jelentette, hogy elcsíptem, megmaradt valami tanúságnak, nemcsak a papírokon, de a személyes emlékekben is.   

Egyszer, mikor gitárral a kezemben elénekeltem a Smát a szüleimnek, Apukám, aki a Holokausztot gyerekként élte ált, megjegyezte, hogy egy bombázás alatt, mikor egy csillagos házban voltak, levitték őket a pincébe, és mondták neki, hogy most el kell mondani a Smát. Keserédes öröm volt hallani, hogy lám, itt is, megint megjelent a bizonyíték, ez a mienk, az enyém is. Kisgyerekként ő úgy értette, I-ten segítségét kérték ezzel, és kis mosollyal hozzátette, hogy ezt meg is kapták. Én pedig megtartom ezt az értelmezést (mint saját “Atyák tanítását”), akkor is, ha ma már tudom a szívszorító összefüggést: lehet, hogy a vallás szerint, a halál torkában, a halál közeledtét érezve mondatták akkor ezt vele. 

Fordult az idő kereke, és most mi énekeljük ezt a gyerekeinkkel lefekvés előtt. Az egyik legédesebb, legtisztább pillanat a nap végén.  

Egyszer megpróbáltam elmagyarázni akkor 5 éves kislányomnak, hogy a Smá szövege üzenet a múltból, a déd-déd-déd-dédszülőktől, arról, hogy az Örökkévaló egy. Ő azonban derűs magabiztossággal javított ki. Az Örökkévaló nem egy éves, dehogy, hanem legalább száz, és még mindig él.  

Sok mindenről szól a mi mai, lefekvés előtti Smá-mondásunk. Az értelme mindig, újra es újra megújul, mélyül, színesebbé válik, és mégis arról szól leginkább, hogy ez a sok minden mind egy.