Dvárim 1. fejezet
22. Mindannyian elém léptetek, és azt mondtátok: ’Hadd küldjünk előre embereket, hogy felderítsék számunkra az országot, és hírt hozzanak nekünk az útról, amelyen majd megyünk, és a városokról, amelyekhez majd elérkezünk.’ 23. Egyetértettem ezzel, és ezért kiválasztottam közületek tizenkét férfit, minden törzsből egyet. 24. Elindultak, felmentek a hegyvidékre, elérkeztek az Eskol vádiig, és kikémlelték. 25. Vettek az ország gyümölcséből, és lehozták hozzánk. Hírt is hoztak, és azt mondták: ’Jó az a föld, amelyet nekünk ad a mi Istenünk, az Örökkévaló.’ 26. De ti nem akartatok felmenni, és fellázadtatok Istenetek, az Örökkévaló szava ellen. 27. Sátraitokban morogtatok, és azt mondtátok: ’Gyűlöl minket Isten, azért vezetett ki bennünket Egyiptomból, hogy az emoriak kezébe adjon, és elpusztítsanak. 28. Hova is menjünk fel? Testvéreink elcsüggesztették a szívünket, azzal, hogy azt mondták: »Többen van az a nép, és szálasabb nálunk, városaik nagyok, és égig érő falaik vannak. Még óriásokat is láttunk ott!«’. 29. Azt feleltem nektek: „Ne ijedezzetek és ne féljetek tőlük. 30. Istenetek, az Örökkévaló előttetek jár, és Ő fog háborút vívni értetek úgy, ahogy Egyiptomban a szemetek láttára cselekedett. 31. A sivatagban is láttátok, hogy az egész úton, amíg idáig elérkeztetek, úgy vitt titeket az Örökkévaló, ahogy az ember a gyermekét viszi. 32. Ennek ellenére sem bíztatok Istenetekben, az Örökkévalóban, 33. aki előttetek járt, hogy táborhelyet kerítsen a számotokra, és aki éjszaka tűzként, nappal pedig felhőként mutatta nektek az utat.” 34. Az Örökkévaló meghallotta beszédetek hangját, és haragra lobbant. Megesküdött, és azt mondta: 35. „Egy ember sem fogja közülük, ebből a gonosz nemzedékből, meglátni azt a jó földet, amelyről megesküdtem, hogy őseiteknek adom, 36. kivéve Kálevet, Jefune fiát, aki megláthatja, mert neki és fiainak adom azt a földet, amelyet bejárt, hiszen engedelmeskedett az Örökkévalónak.”
A kémek történetével az olvasó először a Bemidbár könyve 13-14. fejezeteiben találkozott. A két beszámoló jelentősen eltér egymástól, és nehezen összeegyeztethetők.
A kémek történetéről szóló beszámoló az egyik jellegzetes példa arra, amikor a klasszikus magyarázók értelmezését szinte lehetetlen összhangba hozni a modern bibliakutatás szövegkritikus olvasatával.
E rövid bevezetőben elég néhány különbséget megemlíteni: a Bemidbár történetében isteni felszólításra küldték el kémeket a népesség, annak városai és a természeti adottságok kikémlelésére. A Dvárimban a nép kezdeményezi az út és a városok felderítését. A hagyományos magyarázók szerint a második történet funkciója az, hogy kiegészítse az elsőt, amely szándékosan nem tárt fel néhány részletet, például azt, hogy a nép kezdeményezte a kémek kiküldését (Dvárim), Mose ezt közvetítette Isten felé, aki csak jóváhagyta (Bemidbár) a kérést, de nem magától javasolta a küldetést. Ezzel szemben a szövegkritikai megközelítést valló kutatók általában azt feltételezik, hogy a Dvárimban olvasható történet egy másik, a Bemidbárétól különböző hagyományt rögzít, vagy legalábbis tudatosan, teológiai szempontokat követve módosítja azt. Teológiai szempontból legalábbis furcsa ugyanis a Bemidbárban olvasható történet, miszerint Isten aktívan kezdeményezi a kémek küldetését, noha mindentudó Istenként feltételezhetően tisztában kell lennie a végkimenettel. Néhány további ellentmondásról a két történet között lesz még szó a magyarázó jegyzetekben.
A 21. századi olvasónak kitűnő alkalmat ad ez a történet arra, hogy elgondolkodjék a történelemírás szükségszerűen elbeszélő jellegéről és a „történelmi igazság” fogalmáról. Ha a zsidó hagyomány úgy kanonizálta a Tórát, a legszentebb könyvét, hogy abból úgy tűnik, még a próféták legnagyobbika sem tudott – vagy akart – ugyanúgy beszámolni egyazon eseményről negyven év elteltével, akkor vajon ez nem arra figyelmeztet-e bennünket, hogy semmilyen történelmi elbeszélésnek ne tulajdonítsunk abszolút értéket?
22. felderítsék – Szó szerint: „kiássák”. Ez az ige nem szerepel a Bemidbár 13-14-ben elmesélt történetben.
24. elindultak – Szó szerint: Fordultak.
Eskol vádiig – A vádi olyan völgy, amely az az esős időszakban megtelik vízzel, de nyáron teljesen, vagy szinte teljesen kiszárad. A kémek által felderített helyek közül itt csak ezt említik, talán azért, mert ezt tekintik az ország bőséges termése jelképének. Eskol vádi az ország déli részén, a szőlőjéről híres Hebron városa mellett található, és úgy tűnik, a kémek onnan rögtön visszatértek. Viszont a Bemidbárban (13:21) szereplő történet szerint sokkal északabbra, egészen Rechovig jutottak el a kémek. A két történet harmonizáló megoldását kereső klasszikus magyarázók szerint – noha a Tóra ezt nem említi – a kémek két csoportra oszlottak, és csak az egyik ment tovább. A bibliakutatók szerint más-más forrásokból származik a két történet.
25. A Bemidbárban szereplő történetben a kémek – jórészt – kedvezőtlen jelentésének sokkal nagyobb szerepe van, itt a nép viseli a felelősség döntő részét, akik nem bíztak az Örökkévalóban. A kémek jelentése ebben a történetben csak mellékkörülmény.
27. Gyűlöl minket Isten… – Szó szerint: „Gyűlöletében irántunk vezettet ki Isten”. A „gyűlölet” a mondat első szava, ami hangsúlyossá teszi. Ez a panasz is hiányzik a Bemidbárban elmondott történetből. A lázadás lényege, hogy az egyiptomi megszabadulásban megnyilvánuló isteni szeretetet hálátlanul nép iránti gyűlölet jelének minősítik.
28. A panasz kifejezi a teljes bizalomhiányt Isten és az ígérete iránt: „Óriások által is lakott hatalmas, megerősített falú városokat kellene elfoglalni – minek is próbálnánk meg?!” A jelentés igaz volt, maga Mose is hasonló kifejezéseket használ majd (lásd Dvárim 9:1-2) az ország leírására. Az emoriták legendásan magas nép voltak, és egy pusztai vándorláshoz szokott nép számára a hegytetőre épült kánaánita városok magas falai tényleg égig érőnek tűnhettek. Ugyanakkor tekinthetjük ezt a bibliai irodalmi stílustól nem idegen túlzások jellegzetes esetének is (Maimonidész például így értelmezi).
óriásokat is láttunk ott – Szó szerint: „az Ánákok fiait”. A magas emoriták mellett, még egy különösen óriási embercsoportot is láttak. A Bemidbár 13:32-33 nefilim-nek nevezi őket, visszautalva a Beresit 6:1-4-ben szereplő rejtélyes, titánokra emlékeztető lényekre. Ezek az óriási méretű emberek a későbbiekben is említésre kerülnek (lásd Dvárim 2:1), valószínűleg Góliát is közéjük tartozott. Noha az óriások túlzó kifejezés lehet, de a Héber Bibliától független irodalmi források is említenek a térségben élő különösen magas lakosokat, akik a beszámolók szerint akár 2,5 méter magasak is lehettek. Egyes régészeti leletek szintén alátámasztani tűnnek, hogy a térségnek voltak az átlagosnál jóval magasabb lakói, ez azonban távolról sem elegendő bizonyíték ahhoz, hogy a szöveget szó szerint értsük.
29-30. Itt Mose beszél a néphez, felidézve az egyiptomi kivonulást és nép háborúját megvívó Istent (lásd: Smot 14:14), míg a Bemidbárban szereplő történetben Jehosua teszi ezt.
31. úgy vitt titeket az Örökkévaló, ahogy az ember a gyermekét viszi – Máshol a Tóra a fiókáit vivő sas képét használja (Smot 19:4, Dvárim 32:11).
35. Egy ember sem fogja közülük, ebből a gonosz nemzedékből meglátni azt a jó földet, amelyről megesküdtem, hogy őseiteknek adom. – A nép lázadásával arányos a büntetés: a Bemidbár 14:2 szerint a nép maga mondta, hogy bárcsak inkább a pusztában halnának meg.
36. kivéve Kálebet, Jefune fiát, aki megláthatja – Újabb különbség a két történet között, hogy Jehosuát, aki a Bemidbár beszámolójában fontos szerepet játszott, a Dvárim nem említi a kémek kapcsán. (Később, a 38. versben Jehosua más kontextusban szerepel.)
Nemzetközi kommentár
michael paley rabbi
kommentárja
Minek van a Tórának ötödik könyve? A kémek miatt.
Eredeti kommentár: Jonathan Sacks
Az ötödik könyv sok törvényt és történetet ismétel el, illetve eleve nem érthető, mi szükség van rá, ha egyszer a történet tulajdonképpen véget ér a negyedik könyv végén, amikor Izrael népe megérkezik a megígért föld határára. Onnantól már a honfoglalás jön pusztán, de az már egy következő bibliai könyv története. Jonathan Sacks szerint minden a kémek bűne miatt van.
A Dvárim bevett latin neve Deuteronomium, második törvénykönyv. Másodszorra ismertet, nyilatkoztat ki bizonyos törvényeket, ahogy egyébként bizonyos történeteket is másodszorra mond el, hiszen tulajdonképpen Mose visszaemlékezéseit, memoárjait halljuk. De mi indokolja azt, hogy a Biblia – mint Ady Endre az Így írtok Ti híres paródiájában - mindent kétszer mond, mindent kétszer mond? Erre a kérdésre nem válasz, hogy bőven vannak a szövegben máshol is ismétlések.
A hagyományos válasz szerint nem lehetséges kétszer ugyanabba a közlésbe botlani, minden újabb variációja akár törvénynek, akár elbeszélésnek valami újat tanít nekünk. Az egyik leghíresebb kortárs Tóra-magyarázónak, Jonathan Sacksnek van egy további ötlete is.
Az egykori brit főrabbi megfejtése műfaji természetű. Az előttünk lévő szöveg ugyanis, ez világosan kiderül más, releváns és korabeli írott forrásokkal összevetve, tulajdonképpen jogi dokumentum. Szerződés-szöveg. Egy szövetségi szerződés szerkezeti felépítését követi, amely nem egyenlő erejű partnerek között köttetik.
Egy nagyobb hatalom és egy neki alávetett kisebb közötti megállapodást imitál a szöveg, a nagyobb hatalom értelemszerűen Isten, a kisebbik Izrael.
Sacks rabbi mindebből teológiai következtetéseket von le a szövetség szerepéről. Egyfelől arról beszél, hogy szerződést kötni kötelezettségek vállalását jelenti, amelyek számonkérhetőek, és Isten aláveti magát ennek a folyamatnak, ha tetszik, azzal, hogy szerződéses partnerévé emeli Izraelt, korlátok közé szorítja, önként, saját mindenhatóságát. Másfelől a nép, a másik szerződő partner közvetlenül és nem képviselője révén válik jogalannyá, nem az uralkodó „szignálja” a szerződést, hanem a nép minden egyes tagja vállal személyes felelősséget. Sacks szerint innen ered a „minden zsidó felelős minden másik zsidóért” híres talmudi kijelentése, illetve levezethető belőle, legalábbis párhuzamos vele az Egyesült Államok, Sacks szerint a liberális demokrácia, a szabadság mintaállama alkotmányának híres felütése is: We, the people - Mi, a nép.
Viszont hogy jönnek ide a kémek? Ők jelentik Sacks szerint a fordulatot, amely átvezet az isteni parancsuralom rendszeréből a szerződéses viszonyok közé, illetve, pontosabban, a kinyilatkoztatás, mint szerződés, kölcsönös kötelezettségvállalás nyomatékos megújításához vezet. A kémek bűne teszi világossá Sacks szerint az Örökkévaló számára, hogy a puszta kényszer nem elég az istenfélelemhez. Rájön, hogy a szövetség erősebb kapocs, amely közelebb hozza hozzá a népet és közelebb hozza ilyen módon a Tórához is. A szövetség kivételes fontosságának teológiáját a kémek bűne tette lehetővé, az ötödik könyvet az ő ballépésük „szülte”, a Szináj-hegyi kinyilatkoztatás mellett a szövetségkötés mostani megújítása vált a Tóra másik középponti eseményévé, a zsidó történelem tengelyévé.
A szerzőről
Jonathan Sacks brit ortodox főrabbi volt évtizedeken keresztül, talán a legnagyobb tekintélyű zsidó szereplője a nemzetközi nyilvánosságnak, Tóra-magyarázatai kivételesen népszerűek.
A kommentár forrása: http://rabbisacks.org/book-covenant-devarim-5777/
kommentárok
Bányai Viktória,
történész, hebraista
Napjaink társadalom- és történettudományának sokat tárgyalt témái az emlékezetkultúra és emlékezetpolitika, annak folyamata, hogy miként változik a kollektív emlékezés tartalma, hogyan intézményesül, politizálódik át az emlékezet. Az (egyéni) biológiai emlékezet működésére (válogatás, tárolás és előhívás mechanizmusai) vonatkozó ismereteink bővülése izgalmas megállapításokhoz vezetett abban a vonatkozásban is, hogy meglepően hasonlít az áthagyományozott (értsd hallott, olvasott, de át nem élt) és a velünk megtörtént események tárolási és felidézési mechanizmusa. A kettő közötti határvonal közel sem olyan éles, mint azt korábban feltételeztük, vagy remélnénk. A 20. és 21. századi közép- és kelet-európaiaknak sokszoros tapasztalata van a „holnaptól minden másképp volt” működéséről, a hivatalos történelmi emlékezet állandó újjászervezéséről, a jelen politikai célokat támogató, igazoló emlékezet kondicionálásáról.
Többek véleménye szerint, amikor Mózes 40 év elteltével felidézi a kémek elküldése és a híradásuk okozta zúgolódás történetét, akkor az elbeszélésében tapasztalható eltérések (a 4Móz 13-14-ben olvasható leírást a viszonyítás alapjának tekintve)
a történeti emlékezet tudatos módosításai voltak, finomabban fogalmazva is a hangsúlyok olyan átrendezése, amely Mózesnek a néphez intézett beszéde aktuális céljait segítette emlékezetpolitikai eszközökkel.
Fel kell azonban figyelnünk arra, hogy a Héber Biblia elbeszélési módjának gyakori jellemzője a variált ismétlés. Az ismétlésnek a történet belső logikája szempontjából is sokféle indoka lehet, pl. az Örökkévaló parancsa és annak végrehajtása; valakire rábízott üzenet és annak átadása; egy esemény megtörténte és az arról szóló beszámoló. Ugyanakkor az ismétlés alkalmazásának strukturális okait is érdemes vizsgálnunk, hogy csak néhány lehetőséget említsünk: nyomatékosítás, kiemelés, az elbeszélés lassítása általi feszültségkeltés, a hallás utáni befogadás könnyítése. Az ismétlés az első előfordulás szavait rendre bizonyos módosításokkal hozza vissza, a megőrzés és a módosítások együtt adnak hozzá a mondanivalóhoz. Ez a szövegalkotási jellegzetesség nem zárja ki azt, hogy a variált ismétlés hátterében bizonyos esetekben ideológiai / teológiai /politikai okokat feltételezzük, azonban feltétlenül hangsúlyossá teszi annak mérlegelését, hogy a történelemírás mindig szövegalkotási folyamat (is), nyelvi, kulturális meghatározottságokkal.
Mandl Péter,
a bécsi Orvostudományi Egyetem professzora, író
"-Hol vannak itt óriások? – kérdezte Sancho Panza.
-Itt előttünk. Közülük nem egynek vagy kétmérföldnyire is megnőtt a karja!
-Vigyázzon uram, - szólt Sancho – nem óriások azok, hanem szélmalmok, amiket pedig nagyságod karoknak vél, azok a vitorlák, azok hajtják a malomkövet, benn a malomban!
-Rajtad is meglátszik – kiáltott megvetően a lovag - hogy semmiféle jártasságod sincs a lovagi dolgokban."
Cervantes: Don Quijote (Radnóti Miklós átdolgozásában)
A kémek jelentése klasszikus fokozás: nemcsak számbeli fölényben vannak az őslakosok, de magasabbak is, városaik bevehetetlen erődítmények. Ha pedig ez nem volna elég, vannak még ott... - mint amikor egy kisfiú meg akarja győzni a barátait, hogy felesleges kiállni az ellenfél focicsapata ellen, mert gyorsabbak és többen is vannak, és... még stoplis cipőjük is van. A Trónok harca című könyv- és filmsorozatban is feltűntek óriások, (szó szerint) emberfeletti lények, egy letűnt kor utolsó emlékei, akárcsak az Özönvíz előtt is élt Nefilim és Refáim, illetve utódaik, az Ánákim, akiktől Góliát származik. A sorozatban az óriások már visszaszorultak a Falon túlra, az emberek világán kívülre. Amikor először megjelentek, nem értettem mi szükség van rájuk, felesleges túlzásnak tűntek még a szintén a jeges pusztaságban túlélő Vadakhoz képest is. Jobban belegondolva azonban az óriás ideális irodalmi eszköz több szempontból is. Mitikus lényként az átlagon felüli képességek jelképe, aki „kimagaslik társai közül”. A sárkánnyal, griffmadárral és társaikkal ellentétben viszont az óriás sokkal hihetőbb, ismerősebb lény. Ennek pedig az az egyszerű oka, hogy míg az előbbieket azért kellett kitalálni, hogy megmagyarázzák a föld mélyéről előbújó csontok eredetét, az óriások, akárcsak a törpék, mindig is köztünk jártak, járnak.
Természetellenesen magas termetük oka leggyakrabban az alapagyi mirigy túlműködése, ami fokozott növekedési hormontermelésben nyilvánul meg.
A Sámuel könyvében szereplő Góliát esetében családfaanalízist is végeztek, amelynek alapján veleszületett rendellenességet, az AIP gén mutációját gyanítják; erre utal a kezén lévő hat ujj is (Donnelly DE & Morrison PJ. Ulster Med J 2014;83:86-88). A kontrollvesztett hormontermelésről árulkodó, határt nem ismerő testmagasságnövekedés miatt az óriás figurája a zabolátlan szabadságot szimbolizálja, amit Homérosz is megörökít a küklopsz, Polüphémosz alakjában:
"Onnan előrehajóztunk hát, keseregve szivünkben; és törvénynélküli dölyfös Küklópsz-nép mezejére ért a hajónk, kik a nemmúló örök égilakókban bízva, kezükkel nem szoktak soha szántani-vetni,"
Homérosz: Odüsszeia (Devecseri Gábor átdolgozásában)
Termetük mellett, az óriások étvágya is legendás:
"Nem részletezem, mint hörpintette fel egy-egy étkezése alkalmából négyezerhatszáz tehén tejét; átugrom rajta, mint kellett munkára fogni Normandia, Anjou és Lotaringia valamennyi kovácsát, hogy reggeli kásája számára főzőedényt kalapáljanak össze."
Francois Rabelais: Pantagruel (Faludy György átdolgozásában)
A fokozott étvágy és súlygyarapodás több különböző hormonzavar velejárója lehet, ami hozzájárul a köztünk élő óriásoknak az átlaghoz képest rövidebb élettartamához. A legendák óriásainak vesztét is legtöbbször féktelenségük, kapzsiságuk okozza, amit az őket legyőző hős kihasznál. Góliát halálának okát is az agyalapi daganatban látják, ami a látóidegkereszteződést nyomva, látási zavarokat okozva megnehezítette, hogy észrevegye a Dávid parittyájából oldalról a látóterébe kerülő követ.
