DÁF PÁRÁSÁT SÁVUÁ

Hetiszakasz oldalak

Bálák

Bemidbár 25. fejezet

1. Izrael Sittimben telepedett meg, és a nép elkezdett szajhálkodni Moáv lányaival, 2. akik elhívták a népet az ő istenük áldozataihoz. A nép evett belőlük, és leborultak az ő istenük előtt. 3. Izrael csatlakozott Báál-Peorhoz, és az Örökkévaló haragja fellobant Izrael ellen. 4. Az Örökkévaló így szólt Moséhez: „Vedd a nép összes vezérét, és nyársald fel őket az Örökkévalónak fényes nappal, hogy elforduljon az Örökkévaló fellobbant haragja Izraeltől.” 5. Mose így szólt Izrael bíráihoz: „Mindenki ölje meg a maga embereit, akik Báál Peorhoz csatlakoztak.” 6. Ekkor jött egy férfi Izrael fiai közül, és elhozta testvérei közé a midjánita nőt Mose és Izrael gyermekei egész közösségének szeme láttára, akik a Találkozás Sátrának bejáratánál sírtak. 7. Pinchász, Elázár fia, aki Áháron pap fia, kivált a közösségből, és dárdát vett a kezébe. 8. Bement az izraelita férfi után az alkóvba, és átdöfte mindkettőjüket, az izraelita férfit és a midjánita nőt az alhasán. Abbamaradt az Izrael gyermekeit sújtó csapás. 8. Huszonnégyezren haltak meg a csapásban.

A Bálák hetiszakaszban elmesélt előző történet Bálámról (a bibliai kiejtéssel: Bileám) és beszélő szamaráról szólt. Bálámot, a híres varázslót Bálák, a moabiták királya Izrael népének megátkozására bérelte fel, de Isten megparancsolta Báláknak, hogy áldást, és ne átkot mondjon, és ő engedelmeskedett neki. Az előző történet Izrael népét példás rendben táborozó, az idegen népektől elkülönülő, egységes közösségként mutatja be, akik kizárólag istenüket, az Örökkévalót szolgálják (23:9, 21). Közvetlenül ezt a kedvező bemutatást követi az itt lefordított történet, amely olyan, mintha direkt ellenpontja lenne az előzőnek. Izrael fiait a szomszéd pogány népek lányai ebben a történetben könnyen elcsábítják mind szexuális, mind vallási értelemben. A bibliai történetmondó számára fontos az Izraellel kapcsolatos ambivalencia fenntartása, gyakran követik egymást az Izrael népének nagyszerűségéről, majd rögtön utána az esendőségükről szóló történetek (például: a Szináj hegyi kinyilatkoztatást közvetlenül követi az aranyborjú bűne, és a bibliakutatók számos hasonlóságot és összefüggést látnak az aranyborjú esete és a most tárgyalt, szintén a bálványimádásról szóló történet között). Jacob Milgrom rabbi és bibliakutató hívja fel rá a figyelmet, hogy Báál, a kánaánita mezők viharistene itt jelenik meg először a Bibliában. A későbbi, az i.e. 2. évezred végén játszódó történetekben a Báál-kultusz és az ellene folyó küzdelem már állandó elemmé válik.

A 21. századi, a multikulturalizmus áldásaihoz és átkaihoz szokott olvasó számára érdekes lehet megfigyelni, hogy a Tóra arról számol be, Izrael népének kultúrája nagyon hamar más kultúrák befolyása alá kerül. Szinte azonnal, mihelyt eljutnak a Kánaán határához, intenzív kapcsolatba kerülnek egy kánaánita istenséggel, és

úgy tűnik, hogy annak a vitának a gyökerei, amely arról szól, hogy pozitív jelenség-e más kultúráknak a zsidóságra gyakorolt hatása, egészen a Tóráig érnek.

A másik különösen érdekes kérdés korunk számára az, hogyan ítéljük meg a különböző vallások, vagy ideológiák híveinek radikális cselekedeteit, amelyeket azzal az őszinte meggyőződéssel hajtanak végre, hogy a jó ügyet szolgálják általuk.

1. szajhálkodni Moáv lányaival – A héber ז.נ.ה. gyök egyszerre utal a prostitúcióra, az idegen istenek követésére, illetve a vágyak vak követésére A Héber Biblia több helyen visszatérő figyelmeztetése, hogy a más népek gyermekeivel kötött házasság más istenek követéséhez vezet. Rási, a 11. századi kommentátor azt a midrást idézi a szexuális csábítás és a bálványimádás közötti összefüggés érzékeltetésére, hogy egy izraelita férfit, aki nem bírt tovább uralkodni a vágyain, a moábita lányok csak azzal a feltétellel engedték magukhoz, ha előbb leborul Báál képmása előtt.

2. istenük áldozataihoz – A héber אֱלֹהֵיהֶן (elohehen) szó fordítható többesszámban, „isteneik”-nek is, de valószínűbb a kontextus alapján, hogy itt csak Báál istenségről van szó.

3. Izrael csatlakozott Báál-Peorhoz – Azaz: a Peor helységben imádott Báál istenséghez. A héber kifejezés וַיִּצָּמֶד (vájicámed) tartós kapcsolatot jelent, azt feltételezi, hogy az Örökkévalóval kötött szövetséget cserélik le Báál szövetségére. Mivel a צ.מ.ד. gyök párt, vagy párrá válást is jelenthet, a kifejezésnek lehet erotikus konnotációja is.

4. a nép összes vezérét – Szó szerint: „a nép összes fejét”. Valamilyen értelemben vezető pozíciót betöltő személyekről lehetett szó, talán a bálványimádás főkolomposairól, de az egyik talmudi értelmezés – összhangban a szöveg elsődleges olvasatával – azt feltételezi, hogy egy ilyen súlyos bűn büntetésénél szükségszerű, hogy ártatlan áldozatok is legyenek (Mechiltá, Bo 11.)

és nyársald fel őket az Örökkévalónak fényes nappal – A meglehetősen szigorú isteni parancs azt sugallja, mintha a bálványimádás bűnét csak azzal lehetne kiengesztelni, hogy az összes vezetőt – akik így a nép egészét jelképezik - nyilvánosan kivégzik, mintegy rituális engesztelő áldozatként „az Örökkévalónak”. Maga a „felnyársalni”-nak fordított héber הוֹקַע (hoká) szó csak egy további helyen fordul még elő a Héber Bibliában (2Sám 21:6,9,13), ahol Saul király fiait végzik ki, úgy tűnik, szintén az isteni harag kiengesztelése céljából. A kivégzés pontos módja nem egyértelmű, lehet dárdával ledöfés, felakasztás, és az utóbbi a rabbinikus értelmezés szerint azt jelenti, hogy a bálványimádásért járó megkövezés után a holttesteket elrettentésül, felakasztva közszemlére tették. Az is elképzelhető, hogy az „Örökkévalónak” kifejezés arra utal, hogy nem emberek számára, elrettentésül, hanem az Örökkévaló számára, engesztelésül kellett a holttesteket kihelyezni, talán a Találkozás Sátra elé.

5. Mose így szólt Izrael bíráihoz – Nem egyértelmű, kik lehetnek ezek a bírák, de mindenképpen a vezetők egy másik csoportja, akik értelemszerűen nem azonosak a 4. versben említett „a nép összes vezérével”.

Mindenki ölje meg a maga embereit, akik Báál Peorhoz csatlakoztak. – Mose jelentősen enyhébb parancsot ad tovább, így számos bibliakutató úgy véli, a jelenlegi szöveg eredetileg két, vagy akár három külön történetből állhatott össze.  Az is lehet, hogy ez is egyike azoknak a történeteknek, amelyekben Mose közbenjár a nép érdekében, és sikerül elérnie az eredeti isteni ítélet enyhítését. Mindenesetre az ezekben a versekben megparancsolt kivégzésről a történet további részében nincs szó, talán azért, mert Pinchász, a következő részlet hőse elhárítja az isteni haragot, így a kivégzésekre nem kerül sor.

6. egy férfi Izrael fiai közül, és elhozta testvérei közé a midjánita nőt – A történet két negatív szereplője, a pár itt még névtelen, csak később 25:14-15) derül ki, hogy népeik előkelői közé tartoztak, ami tovább erősíti a feltételezést, hogy eredetileg külön történetekről volt szó. Ráadásul itt midjánita nőről beszél a szöveg, holott a történet elején még a moábiták lányai csábították el az izraelitákat. Ennek azonban az is lehet a magyarázata, hogy a moábiták és a midjániták egymással szoros kapcsolatban álltak, a bevezetőben említett korábbi történetben a Bileámhoz menesztett küldöttségben is együtt voltak jelen a moábita és a mindjánita előkelőségek (22:7).

Mose … szeme láttára – Az egyik talmudi magyarázat szerint (Szánhedrin 82a) Mose azért maradt tétlen, mert a döbbenettől cselekvésképtelenné vált, amikor az izraelita azt mondta neki, hogy ő nem tilthat meg neki semmit, hiszen Cipora, az ő felesége szintén midjánita. Mose tehetetlensége (amely egyébként nem egyedi eset, lásd: Smot 14:15, Bemibár 14:5) tette szükségessé, hogy Pinchász, egy jóval fiatalabb vezető ragadja magához a kezdeményezést. 

Bement az izraelita férfi után az alkóvba, és átdöfte … a midjánita nőt az alhasán – A héber szöveg nyilvánvaló szójátékra épül. A קֻּבָּה (kubá), azaz fülke, vagy hálófülke valószínűleg a nagyobb sátrak belső, elkerített, ablaktalan része lehetett, a magyar alkóv szó is ebből származik, a magyarba, csakúgy, mint a héberbe, az arabból került át. Utalhat a beduin törzsek vörös bőrből készült, kisméretű, könnyen szállítható sátraira is. Az itt használt két héber kifejezés אֶל הַקֻּבָּה (el-hákubá – az alkóvba) és אֶל קֳבָתָהּ (el-kovátáh – az alhasán, nőnemben és egyesszámban) összecseng, és a klasszikus kommentátorok egy része szerint arra utal, hogy itt is a „szemet-szemért” elv érvényesül. Azon a testrészükön éri utol a vétkeseket a büntetés, amellyel bűnöztek, és az „alhas, gyomor” szó a nemiszerv eufemizmusa. Robert Alter felveti, hogy akár egy további erotikus felhangú szójáték is felfedezhető a történetben, hiszen a korábban említett Báál-Peor név utalhat a héber poer, azaz „kaput tágra nyitni” igére.

Abbamaradt az Izrael gyermekeit sújtó csapás – Eddig nem volt szó csapásról, ami ismét azt a feltevést erősíti, hogy a szöveg eredetileg több történetből állt. Ugyanakkor az is könnyen lehetséges, hogy a 3. versben szereplő „az Örökkévaló haragja fellobant Izrael ellen”-szövegrész jelentette a csapás (jellemzően: járvány) kitörését, ahogy más tórai helyeken (pl. Bemidbár 17:11) is összekapcsolódik a harag és járvány.

A Tórában Pinchász cselekedetének megítélése egyértelműen pozitívnak tűnik, ő teljesíti Istennek a vezetők felnyársalására vonatkozó parancsát, és tettét utólag is jóváhagyja Isten. (25:10-13). A posztbiblikus zsidó hagyomány (lásd pl. jSzánhedrin 27b, Bemidbár Rábá 20:23) sokkal kritikusabban viszonyult Pinchász tettéhez: noha jószándékát nem vitatták, de azt is látták, hogy a jogi eljárás nélküli, instant ítéletvégrehajtás rendkívül veszélyes precedens lehet egy közösség számára.

Nemzetközi kommentár

michael paley rabbi


kommentárja

A béke szövetsége és a terror
Eredeti kommentár: Sylvia Rothschild

A Bálák hetiszakasz végén – egy elhúzódó konfliktus egyik epizódjaként – a moábita és mindjánita asszonyok tömegesen csábítják el Izrael fiait, akik, vonzalmuktól vezetve, idegen isteneket kezdenek imádni.

Az orgiának az vet véget, hogy egy Izrael előkelőihez tartozó férfit és midjánita partnerét Áron unokája, Pinchász lándzsájával keresztüldöfi, a következő hetiszakasz elején pedig jutalomban részesül ezért. A béke és az örök papság szövetségével tünteti ki őt és leszármazóit az Örökkévaló.

A felületes szemlélőben az a benyomás alakulhat ki, hogy a Tóra nagyra tartja és a legválogatottabb jutalmakkal halmozza el a gyilkos vallási fundamentalizmust. Pinchász emberöléssel akadályozta meg a bálványimádás térnyerését, és ezt teszik a fundamentalista terroristák is, akik ebből a szövegből, ha, mint szokták, szó szerint értelmezik, saját igazolásukat, isteni küldetésük megerősítését olvashatják ki.

A szöveg azonban a Sylvia Rotschild nevű brit rabbi és pszichológus tanácsadó szerint sokkal bonyolultabb, ha tényleg figyelmesen olvassuk, éppen nem a vallási terrort támogatja.

Értelmezése először elősorol néhány ismert „dühös fiút” azok közül, akik Isten vagy a népe nevében embereket öltek, Pinchász mellett magát Mosét, illetve Élijáhu (Illés) prófétát.

Úgy látja, az a közös bennük, hogy mindőjüknek csendes elmélyedésben, békés meditációban kellett (újra) megtalálniuk Istent.

Mózesnek, miután megölte az egyiptomi munkafelügyelőt, el kellett menekülnie, történetesen épp a Pinchász történetében ellenségként feltűnő midjániták között kellett újrakezdenie az életét; midjánita lány, Cipora lett a felesége is. Istent, ismeretesen, egy égő csipkebokorban pillantotta meg, amely nem égett el. A látványos csoda akkor és ott azonban, az adott klimatikus viszonyok között, elsőre nem lehetett annyira látványos. Az égő bokrok látványa mindennapos lehetett, és ahhoz, hogy Mózes észrevegye, hogy épp ez nem ég el közülük, hosszan, nyugodtan, elmélyülten kellett figyelnie. Mózes, aki hirtelen haragú, nehezen kontrollálja az érzelmeit, akkor pillanthatja meg először Istent, ha békét teremt végre önmagában.

Élijáhu próféta vérfürdőt rendez Isten nevében a Báál prófétái között, aztán neki is menekülnie kell a bosszú elől. Barlangja bejáratánál várja az Örökkévalót. Szélvihar zúg el, reng a föld utána, tűz üt ki, de Isten nincs a tűzben, nincs a földrengésben és nincs a viharban. Amikor elül mindez, a csendben szólal meg egy vékonyka hang, aki megkérdezi: mit keresel itt, Élijáhu? A halk hang, amely önnön szívébe vezette vissza, ő volt Isten, akit az elemek tombolásában, a pusztításban hiába keresett. 

És végül Pinchász is a béke szövetségét kapta tette jutalmaként, vagy inkább nevelő célzatú büntetéseként Istentől. Nem jóváhagyásként, hanem feladatként.

Az lesz a dolga, hogy az Örökkévaló papjaként az ellenkezőjét tegye annak, amit addig művelt: a kohanita áldás, amellyel meg kell majd áldania neki és leszármazóinak a népet, békéért könyörög.

Miután elvonul a vihar, véget ér a tűz pusztítása, a földrengés elül, füleljünk. A csendes meditációban meghalljuk majd végre a halk hangot, Istent – írja Sylvia Rothschild.

 

A szerzőről
Sylvia Rothschild rabbi, lelki tanácsadó, coach. A Leo Baeck Collegeban végzett 1987-ben reformrabbiként, előtte már pszichológus-diplomát szerzett. Egész további életében gyülekezeti rabbiként dolgozott. Számos új imát javasolt, komponált elsősorban nők számára, fontos hétköznapi helyzetekre, a problémáról könyvet is írt.

A kommentár forrása: https://lbc.ac.uk/d-var-torah/parashat-pinchas-5/

kommentárok

Szántó-Várnagy Binjomin,
a berlini ortodox rabbiképző hallgatója

Pinchász hőstettének története első látásra hollywoodi filmbe illő jelenet. A jó legyőzi a gonoszt, a lázadó elnyeri méltó büntetését – még a harcjelenet is megvan. Ám nagy különbség van a filmek és a Tóra világa között.

Amikor egy filmben látunk egy hőst, aki szembeszáll a gonosszal, érezzük, hogy forr a vérünk. „Igaza van, mutassa meg neki!” Pontosan ez az a koncepció, amit a Tóra „kiná”-nak nevez, és a hős Pinchászt „kánái”-nak (buzgólkodó). De a Tórában ez az érzés sokkal ritkább és finomabb, mint a filmekben. Jó film nincsen akciójelenet nélkül. A Tórában azonban talán ez az egyetlen ilyen típusú történet, és még ez is azzal ér véget, hogy a két fő vétkes meghal, de az egész népet sújtó csapás – éppen az ő haláluk miatt – megszakad.

A Tórában minden a békéért van – egy akciófilmbe inkább illene egy nagyívű, minden gonosz lázadót elérő tömeges bosszúállá.

Hasonló jelenséget figyelhetünk meg, valahányszor a Teremtő meg akarja büntetni a népet. Az aranyborjúnál például azt mondja, hogy el fogja pusztítani őket, és Mózest arra kéri, hogy „hagyjál engem” – vagyis hagyd abba az imát, amelyet értük mondasz (Smot 32:10). Annak ellenére is, hogy nem található arra nézve utalás a szövegben, hogy Mózes előzőleg imádkozott volna. Rási megmagyarázza, hogy ez „felhívás keringőre”: így üzeni meg a Teremtő Mózesnek, hogy rajta áll a dolog, ha imádkozik, nem pusztítja el a népet – és Mózes így is tett.

A Tórában még a harag, a büntetés is „didaktikus” célzatú: a Teremtőnek nem a pusztítás és a bosszúállás a célja, hanem az, hogy mindenki minél jobb ember legyen.

Ugyanígy, minden későbbi történetben, amikor a zsidók vétkeznek, a Teremtő azt mondja Mózesnek, hogy el fogja őket pusztítani, de Mózes imádkozik, a nép megtér bűnéből, és megmenekül. Több ilyen történetről is olvashattunk az elmúlt hetek során (pl. kémek, Korách lázadása). Mégis, amikor egy idegen nép próbálja elátkozni a zsidókat, és „fogást találni rajtuk”, akkor az átok áldássá fordul át: „nem talált vétket Jákobban, és nem látott ferdeséget Izraelben” (23:21). Pedig látszólag lett volna mit felemlegetni!

Mindebből azt tanuljuk, hogy amikor a Teremtő „haragszik”, az mindig csak látszólagos: a mi jobbulásunkat, megtérésünket szolgálja. A valóság azonban az, hogy jobban szeret minket, mint ahogyan csak el tudnánk képzelni.

Fürjes Gabriella,
tanár, mentálhigiénés szakember

A Bemidbár 25. fejezetének első öt versében arról olvashatunk, hogy amikor Izrael pusztai vándorlásának utolsó táborhelyén, Sittimben lakott, hogyan élt együtt vendéglátóival. Hogyan csatlakozott az istenükhöz, hált nőikkel, és hogy ezzel annyira magára haragította az Örökkévalót, hogy Ő azt követelte, öljenek meg mindenkit, aki az idegen szokásokat követi. A 6-9. részben ezek után vakmerő és kétségbeesett cselekedetnek tűnhet, hogy egy férfiú Izrael fiai közül Mózes és egész közössége szeme láttára egy idegen nőt vezetett Izrael táborába, akit – nem meglepő módon – sokan nem szívesen láttak. Pinchász, a közösség közepéből kilépő férfiú, megölte mindkettőjüket, amire megszűnt a csapás Izrael fiai között.

Ez a történet ismerős nekem és rajtam kívül még alighanem többeknek a magyar zsidó családok tagjai közül. Amikor összeházasodni készültünk a férjemmel, az édesanyja kilátásba helyezte, hogy megszaggatja a ruháját és hamut szór a fejére, ha erre tényleg sor kerül. Mint megtudtam, ez azt jelentette volna, hogy kitagadja a fiát, és egyben megszakítja leendő családjával a kapcsolatot. A csapást itt az én idegenségem jelentette, és leginkább az, ami ennek a következménye, hogy idegenek lesznek az unokái a saját családjában. Kétségbeesésében a legfájdalmasabb erőszakot tervezte elkövetni saját maga és a fia ellen. Hogy megöli a szeretetet kettejük között, méghozzá Isten nevében.

Hacsak nem térek be. Fiatalok voltunk, elszántak, és minden kötöttségtől függetlenül, szabadon akartuk elkezdeni férjemmel a közös életünket. Nem tudtam akkoriban eldönteni, melyikünk a nagyobb agresszor. Anyósom vagy én, aki a szüleimtől kapott belső szabadságvággyal és nyitottsággal kölcsönös bizalmat és elismerést reméltem. Képtelen voltam azonosulni a rám ruházott szereppel, hogy idegen vagyok. És zavarba ejtett azt tapasztalnom, ahogy anyósom rémülten és könnyek között elhatárolódik tőlem. Együtt sírtunk „a gyülekezés sátorának a bejáratánál”, külön. Mit tehettem? Alázattal szembenéztem anyósom igazával, és bátran felmértem a magam igazságát is. Majd döntöttem. Ahogy most visszaemlékszem, dac és tisztelet, elutasítás és vágyakozás egyszerre keveredett bennem. Sokat olvasgattam akkoriban Náomi és a moábita Ruth történetét, akik együtt tértek haza Moáb mezejéről Bethlehembe, az árpaaratás kezdetén... – a férjem adta a kezembe. Elmúlt több mint huszonöt év, hogy ez az otthonom, amit szeretek. Ki mondaná, hogy ez rossz?