Beresit 24. fejezet
61. Ezt követően Rivká és szolgálóleányai felkeltek, felültek a tevékre és mentek a férfi után. A szolga magával vitte Rivkát és elment. 62. Jichák a Lecháj-Roi kút irányából jött, mert a Negevben lakott. 63. Estefelé Jichák sétálni ment a mezőre. Felemelte a tekintetét, és meglátta a közeledő tevéket. 64. Rivká is felemelte a tekintetét, meglátta Jichákot, és leszállt a tevéről. 65. Azt mondta a szolgának: „Ki ez a mezőn felénk közelítő férfi?” Azt felelte a szolga: „Ő az én uram.” [Rivká] fátylat vett elő, és eltakarta magát. 66. A szolga beszámolt Jicháknak mindarról, amit végzett. 67. Jichák anyja, Szárá sátrába vezette be Rivkát, aki a felesége lett, és akit megszeretett. Jichák megvigasztalódott anyja halála után.
61. szolgálóleányai – az ókori keleten a társadalmi rang jelképe volt, hogy a menyasszony szolgálólányokat kapott családjától nászajándékba.
mentek a férfi után – számos kultúrában napjainkban is az a szokás, hogy a férfiak mennek elől és a nők követik őket.
62. Lecháj-Roi kút – korábban Hágár történetében szerepelt ez a kút (16:14), nevének körülbelüli jelentése: „Az Élő, aki lát engem”.
Negevben – Izrael földjének déli, sivatagos része, a „negev” szó jelentése: Dél.
63. Sétálni – a לָשׂוּחַ [lászuách] szó hapax legomenon, azaz olyan szó, amely csak egyszer fordul elő a Szentírásban, és ezért jelentése bizonytalan. A jelenlegi – a modern angolszász zsidó fordításokat és kommentárokat követő – értelmezés az arab „sáchá”, sétálni szóból származtatja a szó jelentését, de magyarázzák a héber „szichá”, beszélgetni[1] szóból, valamint „sziách”, bokor[2] szóból is. A klasszikus kommentárok jelentős része szerint[3] Jichák imádkozni ment a mezőre, és azok a magyarázók, akik úgy gondolják, hogy a napi háromszori ima már az ősatyák korában is szokásban volt, és nem csak a rabinnikus korban vált elterjedté, innen eredeztetik a délutáni (minchá) imát.
64. Rivká is felemelte a tekintetét – a párhuzamos szóhasználatból úgy tűnik, hogy Jichákkal egy időben nézett fel, és tekintetük találkozhatott.
65. leszállt a tevéről – az itt szereplő וַתִּפֹּל [vátipol] ige jelentése leesett is lehetne, de a kontextusból úgy tűnik, hogy szándékos, lendületes leszállásról, talán leugrásról van szó. Logikusabbnak tűnne, hogy a tevéről való leszállás együtt szerepeljen a következő vers végén álló cselekedetekkel. [...]
Ő az én uram – Abból, hogy Ábrahám szolgája Jichákot nevezi urának, arra következtethetünk, hogy Ábrahám már meghalt, és ennek híre útközben eljutott hozzá. Ez esetben a 25. fejezet, amely Ábrahám haláláról és temetéséről számol be, nem kronológiai rendben követi a 24. fejezet eseményeit. Az is lehetséges értelmezés, hogy Jichákot, mint örököst, megillette ez az elnevezés.
fátylat vett elő, és eltakarta magát – Ebből és más tórai forrásokból úgy tűnik, hogy az ősatyák korában Ábrahám családjában a nők általában elfátyolozva jártak, viszont az elfátyolozás része lehetett az esküvői szertartásnak. Rivká itt valószínűleg Jicháknak kívánja cselekedetével jelezni beleegyezését a házasságba.
67. anyja, Szárá sátrába – a szöveggel foglalkozó tudósok egy része szerint ez késői betoldás, mert a házasságkötésnek részeként a férj saját sátrába vezette be a feleségét és nem az anyja sátrába. A mondat tökéletesen értelmes az „anyja, Szárá” szavak nélkül is. Hasonlóképpen: Izsák valószínűleg inkább apja halála után vigasztalódik meg, ami időben közelebb lehet az eseményekhez a szövegösszefüggés szerint, így „az anyja” szó a vers végén szintén betoldás, és logikusabb lenne, ha Jichák Ábrahám halála után vigasztalódna meg
aki a felesége lett, és akit megszeretett – szintén lehetséges fordítás: „és akit szeretett”. A premodern családjogi helyzetből kiindulva valószínű, hogy a házasság és a romantikus szerelem nem jártak szükségszerűen együtt, és a szeretet nem előzte meg a házasságkötést, hiszen a házasodók, így Rivká és Jichák is, gyakran alig ismerték egymást.
Nemzetközi kommentár
michael paley rabbi
kommentárja
Szárá sátra és a Templom Jeruzsálemben
Eredeti kommentár: Adina Lewittes
A mondat, amely szerint leendő feleségét édesanyja sátrába vitte Jichák, aztán megvigasztalódott vele Szárá halála után, zavarba ejtő. Édesanyát vagy feleséget, nevelőt vagy társat keresett? De jóindulatúbb magyarázatot is adhatunk: a család, az otthon nemzedékeken átívelő szentségét biztosította Rivka érkezése, átvette Szárá szerepét.
Ha Szárá, aki a hetiszakasz elején meghal, hiányzik Jicháknak, az érthető. Akár az is, hogy nem maga megy el feleségért édesapja rokonságához. Élete során el sem hagyja a földet, ahol született, miközben édesapja is, fia, Jákov is, az ígéret minden örököse jár a korabeli Közel-Kelet mindkét hatalmi központjában, Babilonban és Egyiptomban is. Mindketten keresők, világcsavargók. Mindezt tudva különösen furcsának tűnik a gesztus, hogy a nagyon is aktív, határozott és éles eszű Rivkát Jichák, amikor összekötik az életüket, elhunyt édesanyja, Szárá sátrába viszi be.
Joggal jegyzi meg Adina Lewittes rabbi, hogy nem kell Freud feltétlen hívének lennünk ahhoz, hogy megkérdezzük, anyát vagy feleséget lát inkább Rivkában Jichák.
Egy midrás ennél kevésbé gyanakvó magyarázatot ajánl. Rivka érkezése után a sátorban zajló csodák, amelyek megszűntek Szárá halálakor, újra indulnak, péntek estétől fogva egész héten, folyamatosan égnek a gyertyák, és felhőként Isten dicsősége is ott lebeg újra a sátor felett.
Szárá sátra a csodákat illetően nagyon hasonlít a pusztai Szentélyre és Salamon templomára is, ahol az oltár fénye sohasem aludt ki, ahogy a Találkozás Sátrán is rajta volt az Örökkévaló dicsősége.
Szárá élete azt tanította meg nekünk, hogy minden valódi otthon apró Szentély, ma is elmondjuk a kohanita áldás szavait péntek esténként, gyerekeink megáldásakor. A család közössége, az otthonosság állt tehát helyre Rivka beköltözésével, azzal, hogy a következő nemzedék birtokba vette a szülők elhagyott otthonát. A zsidó élet a hétköznapi feladatok megszentelése, a kóserség az evés ritualizálása, a szombat a pihenésé és így tovább. A hétköznapok megszentelésének tere az otthon, amelyet Szára, aztán Rivka és Jichák, az ő nyomukban pedig, mi, aztán az utánunk következők szentelnek majd meg.
A szerzőről
Adina Lewittes az első kanadai, a progresszivitást és a hagyományőrzés egységét kereső konzervatív mozgalomhoz tartozó rabbinő, közösségi rabbi, tanár és a zsidó közélet fontos szereplője
Kommentár forrása: https://www.myjewishlearning.com/article/the-miracle-in-sarahs-tent/
kommentárok
Bedő Viktória,
a New York-i Jewish Theological Seminary rabbi szakos hallgatója
Rivká és Jichák találkozása összetett képet fest az ókori izraelita társadalom – alapvetően a férfidominanciával jellemezhető – párkapcsolatairól. A szemkontaktus az egyetlen kommunikáció köztük a – szertartás és aktív beleegyezés nélkülinek tűnő – házasság elhálása előtt. Egyes rabbinikus kommentárok szerint Rivká az első pillanattól kezdve mélyen tisztelte Jichákot, akit imádkozás közben pillantott meg (az imádkozás kérdéshez lásd a kommentárt a 24:63-hoz). Szerintük Rivká úgy érezte, mintha „Isten angyalát” pillantotta volna, és nem leszállt, hanem a csodálattól vagy a tisztelettől leesett a tevéről (lásd a kommentárt a 24:65-höz). Azt, hogy lefátyolozta az arcát, a szemérmesség megnyilvánulásaként értelmezi számos hagyományos magyarázat (e vers lett az askenázi „bedeken”, a menyasszony-lefátyolozási szertartás alapja).
A Tóra szövege, más bibliai motívumokkal és más ókori keleti népek szokásaival összeolvasva azt mutatja, hogy a kép sokkal összetettebb, több ez a jelenet, mint pusztán a nő csodálata a férfi iránt. Rivká nem pusztán passzív és engedelmes asszony, személyisége sokkal kezdeményezőbb, mint ahogy a fenti kommentárok feltételezik. A lefátyolozás például, az akkád esküvői szokásokból kiindulva, nem feltétlenül szemérmetességből történt, Rivká ezzel aktívan jelezte Jicháknak, hogy beleegyezik a házasságba. Bár a szolgáló „magával vitte” Rivkát, az előzményekből kiderül, hogy saját maga döntött úgy, hogy a szolgálóval tart (24:58). Egy rabbinikus értelmezés (Beresit Rábá 60:12) szerint ráadásul családja ellenkezése dacára döntött így.
Az isteni küldetés teljesítése kedvéért szülőföldjét otthagyó, nagy útra kelő szereplő motívuma Ávráhámot, az első ősatyát idézi.
Rivká, és nem Jichák, jeleníti meg ebben a fejezetben a vándorlás és a keresés archetípusát Mielőtt Rivká útra kel, ezt az áldást kapja: „Nővérünk, legyen utódaid száma ezer és tízezer! Foglalja el utódod gyűlölői kapuját!” (24:60). Ábrahám nagyon hasonló áldást kap Istentől az előző hetiszakaszban: „gazdagon megáldalak, és úgy megsokasítom utódaidat, hogy annyian lesznek, mint az ég csillagai, vagy mint a homokszemek a tenger partján. „Foglalja el utódod ellenségei kapuját!” (22:17). Talán ezért sem meglepő, hogy a rabbinikus hagyomány egy része erőteljesen hangsúlyozta a szolgálóval tartó Rivká bátorságát. Egy midrás (Szeder Elijáhu Rábá) szerint az Istenben bízó és családját hátrahagyó Rivkának köszönhető, hogy Isten megváltotta Izrael népét Egyiptomból. E midrás szerint nemcsak Ábrahám családtörténete folytatódott Rivka és Jichák házasságával, hanem Rivká bátorsága is folytatódik Izrael népének egyik legalapvetőbb narratívájában, az egyiptomi kivonulásban. A midrás központi helyet ad Rivkának a zsidó történelemben, de nemcsak azért, mert Jákob anyja, hanem mert maga is független, kezdeményező nő volt, amint ezt a következő hetiszakaszban is bizonyítani fogja. Számomra Rivká története és Ábrahámot idéző jelleme bizonyítja, hogy ősatyáink és ősanyáink egyaránt pótolhatatlan szerepet játszanak történelmünkben.
Deutsch Péter,
a Bethlen téri zsinagóga rabbija
Ez a hetiszakasz többek között egy ma is nagyon fontos kérdéssel foglalkozik: miként tud egy szülő segíteni gyermekének abban, hogy megfelelő párt találjon magának? Szüksége van-e egyáltalán egy gyereknek a szülői segítségre a párkapcsolati választásnál?
A 21. században, a valóságot gyakran eltorzító romantikus filmek és könyvek hatására, párkapcsolatai igényeink könnyen irreálissá válhatnak, és ez az oka annak, hogy a szuper-férfi vagy a szuper-nő megtalálásában reménykedünk, hiába.
Sokan azt gondolják, hogy könnyű megfelelő párt találni, noha a válási statisztikák egyértelműen cáfolják e feltevést. Hetiszakaszunk beszámol róla, hogy felesége,
Szárá halála után Ávráhám fő életcélja az lett, hogy segítsen fiának megfelelő hitvest találni. Vajon miért olyan fontos ez az idős Ávráhámnak? A válasz kézenfekvő: Olyan életet akart a fiának, amilyen neki is volt.
Rabbi Kamenetskyt, a 20. század egyik nagy rabbiját egyszer megkérdezte egyik tanítványa: ,,Rabbi, mire figyeljek, amikor a gyermekemet kiházasítom?” A következő választ kapta: „Egészség és jóság, másra nincsen szükség.”
Ávráhám és Szárá jellemét a jóság határozta meg, ennek ideálja vezette őket a zsidó otthon megteremtésekor, és ezt az örökséget hagyták az akkori világra és ránk is.
Rivká családja bálványimádó volt, ahogy Ávráhám felmenői is. Ávráhám azonban épp ezért pontosan tudta: az erős jellem és a jó tulajdonságok sokkal fontosabbak, mint a családi környezet és a pillanatnyi meggyőződés. Rivká jó tulajdonságai és Istenbe vetett hite alkalmassá tették őt arra, hogy Izsák méltó társa legyen, és közösen egy egész életre szóló párkapcsolatot hozzanak létre.
A rabbi és pszichiáter Dr. Abraham Twersky szerint ma a fiatalokra a ,,szakíts a pároddal, mert úgy egyszerűbb” mentalitás a jellemző. Amikor egy párkapcsolatban probléma adódik, egyszerűbb továbbállni és másik partnert keresni. Azonban a tórai időkben ez másképp volt.
A „siduch”, a tervezett és kívülről segített párválasztás módszere a hagyományos zsidó közösségekben ma is sikeresen működik, szerepet kap benne a szülői tanács, az előző nemzedékek élettapasztalata, no meg egy kis szerencse is. Ahogy Lev Tolsztoj mondta: „Minden jókor jön annak, aki várni tud”. Jicháknak és Rivkának sikerült: vártak, egymásra leltek, megszerették egymást, s ezzel Ábrahám életének utolsó célja is beteljesült: megfelelő párt talált fiának.
