Bemidbár 32. fejezet
1. Reuven és Gád gyermekeinek sok és igen hatalmas nyája volt. Amikor megnézték Jáezer és Gilád területét, látták, hogy az a nyájnak megfelelő hely. 2. Gád és Reuven gyermekei eljöttek, hogy szóljanak Moséhez, Elázárhoz, a főpaphoz és a közösség vezetőihez: 3. „Átárot és Divon, Jázer és Nimrá, Chesbon és Eleále, Szivám, Nevo és Beon, 4. a terület, amelyet az Örökkévaló földre sújtott Izrael közössége előtt, a nyáj számára megfelelő hely, és a szolgáidnak nyája van.” 5. Így folytatták: „Nagy jótétemény lenne számunkra, ha ez a terület szolgáidnak adatna birtokul… Ne vigyél át minket a Jordánon.” 6. Mose azt mondta Gád és Reuven gyermekeinek: „A testvéreitek menjenek háborúzni, és ti pedig letelepednétek itt? 7. Miért akarjátok eltéríteni Izrael gyermekeit attól, hogy átmenjenek arra a földre, amelyet az Örökkévaló nekik adott? 8. Így tettek apáitok, amikor elküldtem őket Kádes Bárneából, hogy megnézzék az országot: 9. felmentek Eskol völgyéig, megnézték az országot, és eltérítették Izrael gyermekeit attól, hogy be akarjanak lépni abba az országba, amelyet az Örökkévaló nekik adott.”
A pusztai vándorlás utolsó szakaszában Izrael népe, számos háborún túl, eljut az Ígéret Földje határára. Vallási szempontból az tűnne ideális helyzetnek, ha a nép lelkesen, egy emberként kívánna bevonulni a neki ígért országba, de a valóság más. Két (a későbbiekben leírtak szerint két és fél) törzs engedélyt kér rá, hogy Izrael földjén kívül, a Jordán folyó keleti partján telepedjenek le, mert a nyájaik számára ott van bőséges legelő. Az itt csak részben lefordított epizód folytatásában Mose és a nép vezetői végül engedélyezik a kérést, de csak miután a kéréssel előálló törzsek megígérik, hogy a többi törzzsel együtt részt vesznek a honfoglaló háborúban, így feltehetően e történet legfontosabb célja annak megmagyarázása – és legitimálása –, hogy a törzsek egy része nem Izrael országában telepedett le.
A 21. századi olvasó számára a legérdekesebb párhuzamnak az kínálkozik, hogy, noha napjainkban a Szentföldön létezik önálló zsidó állam, Izrael, a zsidó nép tagjainak jelentős része (körülbelül a fele) nem kíván ott letelepedni.
Úgy tűnik, a Tóra történetei ebben a tekintetben is hűen tükrözik azt, amit saját tapasztalatunkból is ismerhetünk: a reális élethelyzetek gyakran különböznek az ideálisaktól.
1. megnézték Jáezer és Gilád területét – Héberül az ארץ (erec) szó szerepel itt, amelyet a kontextustól függően lehet „ország”-nak, „föld”-nek, „terület”-nek vagy akár „vidék”-nek fordítani. A kifejezés nem a mai, vagy akár az ókori értelemben vett közigazgatási egységekre, azaz országokra, hanem területekre vonatkozik. Ebben a szövegben Jáezer és Gilád a meghódított városok neveinek tűnnek, és a hozzájuk tartozó legelőkről lehet szó.
2-5. A drámai párbeszédként előadott jelenet azt a célt szolgálja, hogy érezzük, Gád és Reuven törzsei tisztában vannak kérésük nagy horderejével. A meghódított helységek hosszas felsorolásával kezdik mondandójukat, hangsúlyozzák, hogy tisztában vannak az Örökkévaló hatalmával, megemlítik a köztudott tényt, hogy nagy nyájjal rendelkeznek, és csak a legvégén mernek előállni kérésükkel, hogy letelepedhessenek a mondott területen, annak ellenére, hogy az nem képezi az Örökkévaló által kijelölt „Ígéret Földje” részét.
3. Beon – Ez a felsorolásban szereplő helyek közül az egyetlen, amelyet a bibliakutatóknak nem sikerült lokalizálniuk.
4. az Örökkévaló földre sújtott Izrael közössége előtt – Szószerint: „lesújtott, levert”. A kifejezés más bibliai könyvekben is visszatér különböző variációkban (pl. Softim 4:23) és azt fejezi ki az, hogy valaki képes hatékonyan szembeszállni az ellenségével.
5. Így folytatták – Szó szerint: „azt mondták”. Robert Alter bibliafordításában felhívja rá a figyelmet, hogy amikor a Héber Biblia szövege anélkül ismételi az „azt mondták” kifejezést, hogy a beszélgetésben résztvevő másik fél megszólalt volna, akkor ezzel jelzi, hogy a beszélő választ várt, de az elmaradt. E közbeszúrás tovább erősíti a drámai hatást: Mose és a közösség vezetői nem segítik az eddig csak köztudott tényeket felsoroló kérelmezők dolgát, hanem – feltehetően – hűvös hallgatásba burkolódznak.
Nagy jótétemény lenne számunkra – A régi fordítások általában így fordítják: „ha kegyet találtunk a szemedben”, de ilyen kifejezés magyarul nincs, és erőltetetten hangzik. Feleslegesnek tűnik megpróbálni szó szerint visszaadni egy héber kifejezést, amikor magyarul nincs megfelelője.
ha szolgáidnak adatna ez a föld birtokul – Az „áchuzá” szó szerepel a szövegben, amely adományozott birtokot jelöl (lásd a kommentárt a Pinchász hetiszakazhoz).
7. Miért akarjátok eltéríteni Izrael gyermekeit attól – A szövegben szereplő héber להניא (leháni) ige általában az eskük kontextusában, „semmissé tenni” jelentésben szerepel (lásd pl. Bemidbár 30:6). A 7. és a 9. versben egyedi használatban, a szív szóval összekapcsolva szerepel. A leháni et hálév kifejezés jelentése: egy másik ember eredeti szándékának, akaratának megváltoztatása. A magyar fordításból „a szív” szó kimaradt, mert nyelvi szempontból erőltetetten hangzik „a szív eltérítése” kifejezés, tartalmi szempontból pedig félrevezető lehet a magyar olvasó számára, hiszen a szív a Héber Bibliában elsősorban az akarat és nem annyira az érzelmek forrását jelöli.
8. Így tettek apáitok – Mose a kémek bűnéhez hasonlítja a két törzs kérését, ami a dokumentumelméletet valló bibliakutatók szerint könnyen összhangba hozható az úgynevezett „Papi forrás” teológiai nézeteivel, miszerint a Jordán folyón túli izraelita település illegitim, hiszen kizárólag az Isten által adott földön szabad letelepedni.
Nemzetközi kommentár
michael paley rabbi
kommentárja
Lót kísértete és a network-építés békéje
Eredeti Kommentár: Ari Kahn
A célegyenesben, amikor Izrael törzsei végre elérnek az Ígéret Földjének határára, ketten közülük, Gád és Reuven törzsei egyszerűen meggondolják magukat. A frissen meghódított, Jordánon túli terület vonzó földjein szeretnék legeltetni állataikat, ez a föld, úgy érzik, jobban megfelelne céljaiknak, mint az Ország, amelyet atyáiknak ígért Isten, ahová a szüleik nem léphettek be, ahová belépni idáig életük célja volt.
És hirtelen az egész nem tűnik olyan fontosnak.
Mózes megfutamodást vél látni, illetve azt a bűnt, amelyet a zsidó etika kitüntetett forrásai különösen rossz néven vesznek: azt, ha valaki kivonja magát a közösségből, annak céljait nem tekinti többé sajátjainak, és nem is hajlandó további áldozatokat hozni értük. A helyzetet súlyosbítja, hogy a jelentre hosszú árnyék vetül, Izrael eredettörténete kísért benne, erre hívja fel a figyelmet Ari Kahn rabbi.
Történt ugyanis még Ábrahám napjaiban, hogy unokatestvére, Lót jószágai is szerencsésen megszaporodtak, és Lót azt javasolta Ábrahámnak, aki egyedüliként vitte őt magával az útra, amelyet a világtörténelem első zsidójaként be kellett járnia, hogy vegyenek immár búcsút egymástól, nincs elég hely többé állataiknak a közös legelőkön. Lót legalább részben üzleti partnerségnek is tekintette vállalkozását Ábrahámmal, közös cégük kisebbségi részvényesének, és most önálló üzletet akart nyitni. Így került Szodomába. Anyagi értelemben képes volt függetlenné válni, de spirituálisan elveszetté vált Ábrahám nélkül.
Íme, a jószág újra örvendetesen megszaporodott, és ez ismét a nép egységét, a testvérek közösségét veszélyeztette. Mind tudjuk, hogy ha más városba, országba kerülünk, mint ahol felnőttünk, akár csak egy hosszabb átmenet idejére, munkává lesz az, ami addig természetes volt. A kötődésünk azokhoz, akikhez magától értetődően tartozunk: a családunkhoz és a barátainkhoz. Sem a családját, sem – tulajdonképpen – a gyerekkori barátait nem választja az ember, annál sokkal eredendőbben tartoznak hozzánk – mindennek ellenére. És a távolság épp ezt a magától értetődő kötődést kezdi ki. Nincsenek többé „kéznél”, nincsenek többé ott „mindig”, amikor kellenének, még ma sem, a digitális kommunikáció korában. Különösen igaz volt mindez ott és akkor, a Jordán partjára érve Mózeséknek.
Az agg Mózes meglepő és bátor döntést hoz. Jóváhagyja Reuvenék és Gádék letelepdését az országon kívül, a diaszpórában, de hozzájuk rendeli Menáse fél törzsét is. Még több embert szakít ki Izrael közösségéből, mint akik maguktól mennének. És egy családot szakít szét fél törzsekre.
Vagyis megerősíti az érzelmi kapcsolatokat a távozók és a maradók között, vagyis egy erős „networkre” bízza az érzelmi, spirituális kapcsolatok fennmaradását. Erősíti az izraeli és a „diaszpóra-közösségek” kapcsolatát. Menáse ősapa, József gyermeke volt az első jó testvér, Efrájim jó testvére Izrael történetében. Ezért kapják az ő gyerekei e feladatot.
A Tóra tudta, hogy nem mindig lehetünk együtt mindannyian. Mózes szerint ez, ha nem is egészen fájdalommentesen, de áthidalható. Az igazi otthonunk azoknak a kapcsolatoknak a hálója, amelyek összekötnek minket a folyókon és óceánokon innen és túl.
A szerzőről
Ari Kahn rabbi a modern ortodoxia első számú amerikai képzéshelyén, a Yeshiva University-n végzett, a múlt század egyik legfontosabb modern ortodox gondolkodója, Joseph Dov Soloveitchik tanítványaként. Elsősorban Tóra-magyarázóként ismert, számos könyvben, több száz cikkben foglalkozott a Tóra hetiszakaszainak és a zsidó ünnepek jelentésének értelmezésével.
A kommentár forrása: https://www.aish.com/tp/i/moha/97763584.html
kommentárok
Szabó Éva,
a Lauder Javne Zsidó Közösségi Iskola tanítója
Két gondolat körül forognak a mondatok a fejemben a hetiszakasz kapcsán.
Az első:
A népcsoportoknak (és más kisebb-nagyobb testületeknek, közösségeknek, csapatoknak…) mindig szükségük van vezetőre. Jó esetben konszenzusosan választott, szakértői csapattal körülvett vezetőre. Ha a vezető hiteles, akkor engedélyt, tanácsot, véleményt, segítséget kérhetünk tőle. Ha a vezető félelmetes, fizikai létünket meghatározó hatalommal rendelkezik, amely újratermeli önmagát a saját szabályai révén, akkor bambán fejet hajtunk, önámítással elfogadunk, vagy pedig lázadunk (titokban, esetleg hangosan), ezzel kockáztatva akár a magunk és/vagy társaink életét is.
Ha Izrael földjének elérése előtt egyes törzseknek egyáltalán eszébe jut, hogy máshol telepedjenek le, mint az Örökkévaló által kijelölt területen, és ezt a vágyukat megfogalmazzák, az számomra azt jelenti, hogy
helye volt akkoriban az egyéni akaratnak, véleménynyilvánításnak, valamint volt kommunikációs csatorna a vezetők és a vezetettek között.
Ez szép.
Az Örökkévalót ilyennek szeretem. Aki nem fölöttünk áll, hanem közöttünk. Enged gondolkodni, vágyakozni, sokszínűnek lenni.
A második:
Átérzem Gád és Reuvén törzsének dilemmáját. A személyes életemnek is van kapcsolata Izrael földjével. Olyan összetett, olyannyira nem fekete vagy fehér, hogy inkább történetekkel illusztrálom, mintsem hogy kifejteném.
Első alkalommal nagyjából 25 éve, 25 évesen szálltam le a Ben Gurion reptéren. Nem sokkal korábban tudtam meg, hogy apai ágon erősen odatartozó vagyok. Ez a tudás akkoriban még az agyam szintjén volt megrekedve. Az a harminc centiméter, ami onnan a szívem felé vezetett, még érintetlen volt.
A hivatalos procedúrák végeztével kinyílt a fotocellás ajtó, kiléptem a szabad levegőre. Gondoltam, na, ez most már Izrael. Húztam a bőröndömet a melegtől simára folyt aszfalton valamilyen busz felé, amikor is - a nagyon nagy semmi következtében - mindkét térdem berogyott. Rájuk zuhanva, néma csöndben kérdeztem magamtól, mi történt. Íme, hát megleltem hazámat – gondoltam. Azt hittem, viccelek, de nem voltam benne biztos. Randa sebeket szereztem, térdeimet a későbbiekben a Holt tenger gyógyította.
Egy másik izraeli utamon egyszer a séruton (kisbusz méretű járművekkel működő taxiszolgáltatás) a sofőr közelében ültem le. Kérdezte, hogy honnan jöttem. A második kérdés az volt, hogy zsidó vagyok-e. Nem tudtam, hogy ez tolakodás, vagy ellenőrzés, de úgy éreztem, mintha a kenyér áráról vagy a hány az óráról kérdezett volna. Válaszoltam is, miszerint nem tudom pontosan. Apukám zsidó, de nem beszélt erről semennyit soha, az anyukája neki sem mondott semmit. Tudom, hogy melyik ország melyik falujában éltek apukám felmenői, de semmi mást nem tudok. Dédpapa neve Kaczer Nathan volt, nagymama Kaczer Livia. Ebben a pillanatban a társalgás héberre váltott, azaz kizáródtam belőle, viszont a többi utas (talán négy-öt ember) bevonódott. Hevesen kiabáltak (ami először mindig ijesztő volt, de addigra megtanultam, hogy ott ez a normál diskurzus). Kisvártatva újra angolul szólt hozzám a sofőr. A busz testületileg úgy döntött, hogy kitérőt tesznek velem, elvisznek a Diaszpóra Múzeumba, ahol leszek szíves kutatni a családom, a gyökereim után. Nem kérdeztek. Fordultak. (Azóta lett annyi helyismeretem, hogy tudom, távol voltunk a múzeumtól).
Utoljára most májusban jártam ott. A családokba soha vissza nem tért katonák emléknapja épp az orrom előtt ment át Izrael 71. szülinapjába. A Siratófal mellett állva énekeltem a sok katonával, civillel, vallásos és nem vallásos emberrel a Hátikvát. Sírtam is, mert hát ezért mentem. Hogy meglegyenek az érzések. Pontosan tudtam, hogy mint mindig, a hetedik-tizedik nap környékén, oly mértékben megfeszülnek a Budapesten hagyott gyökereim, hogy kétvonalas C-t lehet rajtuk pengetni. Addigra visszavágyom. Ide. Ahol az apukám nem tudott semmit a saját eredetéről.
Bárász Tamás,
bölcsész, informatikus
Mózes második könyve, a Semot 3.-4. fejezetében, kb. 40 évvel a mostani történet előtt, Mose kapott egy feladatot: vezesse el Izrael gyermekeit Kánaán tejjel és mézzel folyó országába. A Tóra leírása szerint ez a feladat lett Mose életcélja: autoriter módon vezeti a népet a cél felé, a külső akadályokat harccal győzi le, a lázadást erős kézzel veri le. Aki akadályt gördít az útjába, számíthat Mose és Isten haragjára.
Azonban az, ami most történik, ellentmond Mose eddig megismert vezetői stílusának. Reuven és Gád törzse bejelenti, hogy ők nem kérnek az ígéret földjéből, amelyre hivatkozva negyven éve vezeti őket Mose a pusztában. Mose először szokás szerint felháborodik, de utána meglepő kompromisszumkészséget mutat. Beleegyezik, hogy ha a két törzs részt vállal a honfoglalás feladatából, akkor maradhatnak a Jordán folyó keleti partján, a későbbi Izraelen kívül.
Különösen meglepő Mose hajlandósága a kompromisszumra, ha belegondolunk abba, amit - közvetlenül ezelőtt - a Midján felett aratott győzelemről ír a Tóra. A harc után a hadsereg vezetői szinte ijedten jelentik Mosénak, hogy a seregből senki nem hiányzik, minden egyes katona túlélte a harcot. Ez a váratlan kimenetel annyira sokkolja őket, hogy a zsákmányból felajánlanak 16.750 sékel (kb. 100-300 kg) aranytárgyat „hogy engesztelést szerezzenek lelkeikért”. Mose tehát most autoritása egyik csúcspontján áll, legitimitása megkérdőjelezhetetlen.
Ha valamikor, akkor most nyugodtan verhetné le a lázadást erőszakkal, és mégis éppen most megy bele egy olyan kompromisszumba, amely élete célját kérdőjelezi meg.
A hetvenes évek közepén, amikor a szüleim új lakást kerestek, az egyik szempont az volt, hogy a lakás közel legyen a nemsokára megépülő 4-es metróhoz, hogy a tervezett születésem után édesanyám azzal járhasson munkába. Mire 40 évvel később a metró megépült, szüleim már rég nem ott laktak, én már régen nem laktam velük, édesanyám már nyugdíjas volt és nem járt munkába, de persze előtte többször munkahelyet is váltott. A város is megváltozott közben, ahogy a megoldandó közlekedési problémák is. És mégis, a metró ugyanazon az útvonalon épült meg, amelyikre a hetvenes években tervezték. Nagyszerű választ ad a negyven évvel ezelőtti legfontosabb problémákra, de csak keveset és nem a legfontosabbakat oldja meg a mai közlekedési problémák közül.
A hetiszakaszban Mose nem követi el ugyanezt a hibát. A mai problémákra nem a 40 évvel ezelőtti konzervválaszt adja, hanem szembenéz velük, közvetlenül a cél előtt nem csak a stratégiáját, hanem a céljait is hajlandó újragondolni, hozzáigazítani a megváltozott helyzethez. Vezetőként viselkedik.
