Dvárim 32. fejezet
7. Emlékezz az ősi időkre, gondold át az elmúlt időket, kérdezd apádat – elmeséli; a véneidet – elmondják neked: 8. mikor a Legfelsőbb kiadta a nemzetek örökségét, kijelölve a népek határait, és szétválasztotta Az Ember gyermekeit, Izrael fiainak száma szerint, 9. íme [akkor] az Ő népe megmaradt az Örökkévaló részének, Jákov lett az ő kiosztott öröksége. 10. A pusztaság földjén talált rá, az üres, süvöltő sivatagban, körülölelte, gondját viselte, óvta, mint a szeme fényét. 11. Mint a sas, aki vigyáz a fészkére, fiókái fölött lebeg, kiterjeszti szárnyait, felemeli és kifeszített szárnyain viszi őt. 12. Az Örökkévaló vezeti egyedül, nincs Mellette idegen isten.
A Dvárim könyvének végén Mose összefoglalta a szövetség megtartásáért járó jutalmat, illetve a megszegéséért járó büntetést, kinevezte Jehosuát utódául, majd elvonult meghalni. A 31. fejezet utolsó része és a 32. fejezet megszakítják Mose búcsújának történetét, és közbeiktatnak egy viszonylag hosszú, Izrael népének jövőbeli elpártolásáról szóló jóslatot. A 32. fejezet szinte teljes egészében egy jellegzetes bibliai lírai stílusban íródott költemény, amelynek a következő fő elemei vannak: 1. Az Ég és a Föld tanúul hívása. 2. Isten és Izrael szövetségének áttekintése az isteni jótéteményeken át Izrael hűtlenségéig. 3. Az isteni döntés kihirdetése: Izrael büntetést kap, de Isten nem törli el a Föld színéről, sőt, amikor eljön az ideje, szigorúan megbünteti Izrael ellenségeit.
A 21. századi olvasó számára ebben a részben talán a legérdekesebb és egyben legtöbb kérdést felvető téma Izrael és Isten szövetségének, illetve Izrael kiválasztásának gondolata.
Mit tud az egyenlőséget magától értetődőnek tekintő igazságosság ideáljához szokott ember kezdeni azzal a gondolattal, hogy az egyetemes, világteremtő Isten már az emberiség történetének legelején, látszólag az érdemektől teljesen függetlenül, kiválaszt egy népet saját „örökségéül”?
Mivel magyarázzuk azt, hogy az igazságos Isten különleges védelmet biztosít egy olyan nép számára, amely visszatérően hálátlan és megszegi a szövetséget? Vajon Izrael népének lehet valami rejtett tulajdonsága, amely érdemessé teszi erre a megkülönböztetett bánásmódra? Vajon az isteni szempontok gyökeresen különböznek az emberiektől, és ezért az igazságosság fogalma irreleváns ebben a kérdésben? Vagy talán az egalitárius igazságosságszemlélet csak egyike az ember sok sikertelen próbálkozásának, hogy igazságosságot és rendet fedezzen fel a világegyetem működésében?
7. A Tóra szemlélete szerint a történelmi múlt ismerete alapozza meg az Örökkévalóba vetett bizalmat, és ezért szólítja fel a jelenkor nemzedékét – az ókori Kelet és egyéb, elsősorban a szóbeliségen alapuló kultúrák ismert fordulatával élve – hogy ha elbizonytalanodtak, forduljanak a hagyomány őrzőihez, azaz az előző nemzedékhez és a vénekhez.
8.-9. A zsinagógákban használatos mászoretá szöveg szerint olvasva a két vers nehezen értehető. Talán azt jelenti, hogy amikor Isten az özönvíz után hetven népre osztotta Ádám („Az Ember”) és a tőle származó Noách utódait, akkor azért éppen ezt a számot választotta ki, mert a történelem egy sokkal későbbi szakaszában Izrael (azaz Jákov) fiai is ennyien mentek le Egyiptomba. Ez a magyarázat kevéssé tűnik meggyőzőnek. Miért éppen Jákov családjának egyiptomi létszáma szerint osztotta fel Isten a népeket, és ha már ez a helyes magyarázat, miért nincs erre semmilyen utalás a szövegben? Továbbá, hogyan függ össze a 8. és 9. vers? A 9. vers kihirdeti, hogy Izrael az Örökkévaló saját tulajdona, ami úgy hangzik, mintha a népek viszont valaki máséi lennének, erre azonban jelenlegi formájában nem utal a 8. vers. Ha e szöveget a qumráni leletek között talált szövegvariáns és a Tóra görög fordítása, a Septuaginta, szerint fordítjuk, akkor a probléma megoldódik. Ebben a szövegben ugyanis ott, ahol a ma használt verzióban a lemiszpár bne Jiszráel, azaz „Izrael fiainak száma szerint” szerepel, a lemiszpár bne elohim, azaz „az isten-fiak száma szerint” kifejezés áll. Így tehát a helyes fordítás az lenne:
8. „mikor a Legfelsőbb kiadta a nemzetek örökségét, kijelölve a népek határait, és szétválasztotta Az Ember gyermekeit, az isten-fiak (bne elohim) száma szerint, 9. akkor az Ő népe megmaradt az Örökkévaló részének, Jákov lett az ő kiosztott öröksége”.
A szöveg így azt jelentené, hogy Eljon (azaz a Legfelsőbb), az ősi kánaánita panteon irányító istene, akinek neve a Tórában az Örökkévaló egyik megnevezése lett, felosztotta a Tórában máshol is szereplő, bné elohim, azaz isten-fiak, vagy égi lények, vagy angyalok számának megfelelően a nemzeteket, és rájuk bízta a népek kormányzását, de megtartotta magának Izrael népét.
A bibliai monoteizmus kialakulása során valószínűleg egy idő után túl nagy kényelmetlenséget okozhatott teológiai szempontból egy ennyire nyílt utalás az ősi kánaáni panteonra, és ekkor alakulhatott ki az a szöveg-verzió, amely ma a kezünkben van. A gondolat, hogy Izrael sorsát az Örökkévaló, de a népekét az égi szférák, vagy a védő angyalok irányítják, gyakran megjelenik a posztbiblikus irodalomban is.
10. A pusztaság földjén talált rá – Ez a kijelentés ellentmond az előző két vers tézisének, miszerint Isten már az ősi időkben kiválasztotta Izraelt. Mivel a gondolat, hogy Izraelt a pusztaságban elhagyott, kiszolgáltatott gyermekként találta Isten, megjelenik olyan későbbi prófétáknál is, mint Hoseá és Jechezkiel, így lehet, hogy ebben a szövegben csak egy költői metaforáról van szó. David Frankel rabbi és Biblia-kutató viszont úgy véli, hogy az Izrael népének részét alkotó nomád pásztortörzsek körében létezhetett egy olyan hagyomány is, amely szerint Isten nem Egyiptomban, hanem a pusztaságban találkozott népével.
az üres, süvöltő sivatagban – A teremtéstörténetből ismert a tohu vávohu kifejezés, amely ott valószínűleg a mindenfajta rendet és kategóriákat nélkülöző őskáoszt jelenti. Az ebben a versben itt előforduló tohu szó pedig, az üresség, a lakatlanság jelképe lehet. A „süvöltő”-nek fordított ילל jelél szó utalhat a szél hangjára, a homokfúvásra, vagy a vadállatok üvöltésére is.
11. Mint a sas, aki vigyáz a fészkére – A héberיעיר (jáir) szó általában „felébreszt”-et jelent, de ebben a kontextusban inkább a felvigyáz jelentése a valószínű.
12. A szöveg ismét leszögezi az egész Tóra egyik visszatérő gondolatát: mivel Izrael népe kizárólag az Örökkévalónak köszönheti megmaradását és sikerét történelme viharai közepette, így súlyos bűn és teljes hálátlanság más istenek védelmét keresni és őket szolgálni.
Nemzetközi kommentár
michael paley rabbi
kommentárja
Ki a hibás, ha nincs jelen az Örökkévaló?
Eredeti kommentár: Menachem Leibtag
Az előző hetiszakasz vége vezeti be Mose búcsúénekét, ezért, Menahem Leibtag ortodox rabbi szerint, csak ezzel az előzménnyel együtt válik a szöveg igazán érthetővé.
Az Örökkévaló előrejelzi, hogy elrejti a vétkesek elől arcát, láthatatlanná válik számukra, ők pedig elhagyatottságukban megértik majd és ki is mondják, hogy a katasztrófák oka az, hogy nincs velük, köztük Ő. Ezt a mondatot egyszerre lehet a bűnök belátásaként és a felelősség elhárításaként is érteni, a hagyományos értelmezők közül ki így, ki úgy érti. Az egyik értelmezés szerint mi vagyunk a hibásak, amiért nincs jelen közöttünk a Seregek Ura, másfelől lehet úgy érteni, talán könnyebb is, hogy az egész az Ő hibája, ő tehet minden bajunkról, szégyellheti magát, amiért elfordult tőlük.
A dal azonban éppen azt teszi világossá teszi, mi a nép és az Örökkévaló közötti szövetség lényege. Elmondja, a fentebb idézett sorokban, hogyan segítette, óvta a népét az Örökkévaló, hogy elfordulását nem a gyengéd szeretet hiánya motiválta, hanem a szövetség természete. A két szerződő félre ugyanis, ha különböző mértékben is, de egyaránt hárulnak kötelezettségek. A szövetség a Teremtőt nem egy véletlenszerűen kiválasztott csoport dadájává teszi, feladatok elvégzésére választja ki Izraelt. Arra, ahogyan az első zsidó, Ávráhám elhívásakor mondatik, hogy benne leljen áldást a föld minden családja. Isten nagykövetévé kell válnia a népek között. Erre, a kiválasztásra közvetlenül is utal a lefordított részlet, a népek elválasztása után, tehát a Bábel tornyának történetét követően tartotta meg a Teremtő magának Izraelt és valóban, szinte közvetlenül egymás után áll a két történet a héber Bibliában, az első könyvben, a Bábel tornya, a nyelvek összezavarásának, a népek elválasztásának, illetve Ábrahám elhívásának története.
A szövetségkötés összekapcsolódik a Teremtéssel, a zsidók kiválasztása az emberiség történetével akkor, amikor a Föld és az Ég tanúként idéztetik meg Mózes búcsúénekének bevezetésében és magában az énekben egyaránt szerepel ez a motívum.
A Tóra a vége felé közeledik és a zsinagógai gyakorlatban, a Tóra közelgő örömünnepén, rögtön újra is kezdjük az olvasását a legelején, az Ég és Föld teremtésével, erre utalhat előre az Ég és a Föld megidézése.
A zsidóság feladata ugyanis az egész teremtésre és a teljes emberi nemre irányul, a föld minden családjára.
A szerzőről
Menachem Leibtag, népszerű modern ortodox rabbi, Tóra-értelmező, a női vallási vezetőket képző izraeli Midreshet Lindenbaum oktatója.
Kommentár forrása: https://www.ou.org/torah/parsha/rabbi-menachem-leibtag-on-parsha/purpose-shirat-haazinu/
kommentárok
Unger Anna,
politológus, Visegrádi utcai zsinagóga
A Haazinu hetiszakasz az emberi közösségek létezésének és működésének két fontos, meghatározó sajátosságára is rámutat: az egyik a búcsú, a másik a vezetés mint felelősség kérdése.
Amiképp ebben a hetiszakaszban az Örökkévaló útjára engedi népét, úgy mi is mindannyian, akik közösségben élünk, búcsúztunk már valamitől vagy valakitől. Ahogy személyes életünk búcsúk és kezdetek köré szerveződik, úgy minden közösség, társadalom számára is meghatározóak ezek a kezdetet és befejezést jelentő alkalmak. Reméljük, hogy méltóképp tudunk elbúcsúzni szeretteinktől, barátainktól, akár ők, akár mi távozunk, akár átmeneti időre, akár örökre, mert akarunk még mondani nekik két fontos mondatot, vagy csak még egyszer, átbeszélve azokat, képzeletben átélni a közös élményeinket. Hasonlóképpen fontos szerepe van a búcsúnak nagyobb emberi közösségekben: az iskolákban ballagást, a munkahelyeken búcsúbulit vagy nyugdíjazási ünnepséget rendezünk. A politikai közösség búcsúi különleges szimbolikával bírnak: legyen az egy temetési ceremónia, vagy a távozó vezető utolsó beszéde, mely legalább akkora jelentőséggel bír, mint azok a mondatok, melyeket beiktatásakor elmondott.
A búcsúbeszéd ugyanis nemcsak elköszönés, hanem a közösség összetartozásának megerősítése: együtt éltük át ezeket a nehézségeket, együtt jutottunk idáig, és a közösség további fennmaradásának egyik záloga e közös múlt tisztelete és tanulságainak észben tartása.
A hetiszakaszban a búcsú jelentősége mellett több formában megjelenik a kiválasztottság is: az Örökkévaló kiválasztotta Izrael népét, és kiválasztotta Mózest is, hogy általa juttassa el a Tórát a zsidókhoz. Ez a kiválasztottság, amint a szövegből is kiderül, nem valamifajta felsőbbrendűséget, hatalmi előnyt vagy éppen kiváltságos helyzetet jelent – ellenkezőleg, a kiválasztottság leginkább feladat, felelősség. Mózes, aki személyében ugyan aligha tűnik alkalmasnak a feladatra, mégis vezetővé válik, és végül sikeresen teljesíti is a rábízott feladatot. Kiválasztottsága azonban aligha jelentett számára bármilyen előnyt, sőt, életét ez a helyzet tulajdonképpen csak megnehezítette. Chaim Potok A kiválasztott című gyönyörű regénye ugyanezt ábrázolja: a kiválasztott leendő vezető élete nem kiváltságokkal, hanem szinte emberfeletti teherrel, felelősséggel és áldozatokkal teli. És ez pont azon aspektusa a vezetői működésnek, melyre a hétköznapokban talán kevésbé gondolunk.
Ziegler Dezső Tamás,
jogász, Visegrádi utcai zsinagóga
A mai, felvilágosodáson alapuló morálunkkal szemben a hetiszakasz több pontja is problémás: a zsidókon kívüli népeket veszélynek, veszélyforrásnak állítja be, ráadásul megvonja a zsidóktól a vallásszabadságukat.
A szakasz kapcsán az izraeli filozófus, Yeshayahu Leibowitz egy példázata juthat az eszünkbe. Leibowitz, amikor a Tórában található rabszolgaságról írt, azt állította: különbséget kell tennünk egy már meglévő társadalmi állapotra vonatkozó (tórai) szabály között, és aközött, amikor ezeket a viszonyrendszereket a Tóra maga hozza létre. A rabszolgaságot nem a Tóra hozta létre, csak szabályozta azt: pusztán reflektált a saját környezetére. Ugyan Leibowitz ellenezné a Tóra modern, morális alapú vizsgálatát (szerinte ez a szemlélet behoz a vallásba egy attól idegen, nem vallási elemet), ugyanakkor épp ezzel az elég gyenge érvelésével kinyitotta a kaput efelé. A Haazinu szakasz iskolapéldája lehetne annak, hogyan lehet egy bibliai helyet destruktív partikularizmusra ugyanúgy felhasználni, mint az értékpluralizmus és tolerancia támogatására.
Az első esetben, ha megpróbálunk az ókori, vagy középkori morálhoz alkalmazkodni, egy kitalált fantáziavilágban találjuk magunkat (hasonlóról Timothy Snyder történész ír a modern nacionalizmus kapcsán). Ráadásul a külső ellenség, ’a népek’ negatív tulajdonságokkal való felruházása, az etnikum és a pozitív/negatív tulajdonságok összekapcsolása és az ehhez kapcsolódó rasszizmus/idegengyűlölet sokszor a társadalmon belül is ellenségkereséssel párosul, azaz autoriter reflexeket erősít. Az egyén könnyebben rendeli magát alá az elnyomó hatalomnak, a másként gondolkodókkal szemben agresszívvá válik és konformista lesz (a kiválasztottság hamis értelmezése ezt felerősítheti). Ezáltal
a Tóra értelmezését és a talmudi vitákat is redukálja ez a beállítódás egy bináris jó/rossz kódrendszerre, elsatnyítva a morális érzéket, amelyre nagy szükség volna ezeknek a szövegeknek az olvasásához.
Nem véletlen, hogy a reformzsidó közösségek egy része a kádisban a béke kérését nem csupán a zsidó közösségre, hanem a teljes világra (háolám) változtatta (ez még akkor is igaz, ha hosszasan lehetne ennek helyességén vitatkozni). A jogtudományon belül originalizmusnak nevezik azt az irányzatot, ami a jogalkotó eredeti szándékához való visszatérést propagálja egy jogszabályhely értelmezése kapcsán. Ugyanakkor originalizmusról beszélni a Tórával összefüggésben, úgy, hogy sokszor ókori morális feltevéseket rögzít, ráadásul a kinyilatkoztatás részletes tartalma számos esetben nem egyértelmű, nonszensz.
Bizonyos szintű partikularizmus ugyanakkor nem feltétlenül rossz: mások értékeinek tolerálása nem feltétlenül jelent önfeladást. A nyugati típusú, plurális demokráciák erre a csoportok közötti egyensúlyra épültek, amelyben egyik sem foglalja el az államot – nem mellesleg, pontosan ezért választják el a vallást is az államtól. A zsidó értékek felvállalása, vagy a különböző értékek közül egy értékrendszer kiemelése nem kell, hogy mások elhallgattatásával járjon (ld. Maharal: Be’er HaGolah). Az intolerancia gyengeséget jelez. Pozitív értékre jó példa a szövegben említett szellemi kövérség (tespedtség) elkerülése, ami a jóléti társadalmak egyik nagy kihívása.
