Smot 32. fejezet
1. Amikor a nép látta, hogy Mose késlekedik lejönni a hegyről, körbevették Áháront és így szóltak hozzá: „Gyere, készíts nekünk istenségeket, amelyek vezetni fognak bennünket, hiszen nem tudjuk, hogy mi történt ezzel a Mose nevű férfival, aki felhozott bennünket Egyiptom országából.” 2. Áháron azt mondta nekik: „Szedjétek le az aranyfüggőket feleségeitek, fiaitok, leányaitok füléből és hozzátok azokat elém.” 3. Az egész nép leszedte az aranyfüggőit, és Áháron elé hozták. 4. Átvette a kezükből és egy öntőformában átalakította; egy öntött borjút csinált belőle. Ők pedig ezt mondták: „Ezek a te istenségeid, Izrael, akik felhoztak Egyiptom országából.” 5. Áháron látta és oltárt épített elé, felkiáltott és így szólt: „Az Örökkévalónak lesz holnap ünnepe!” 6. Másnap korán felkeltek, égő áldozatokat ajánlottak fel és békeáldozatokat hoztak; a nép leült enni és inni, majd mulatni kezdtek.
Az aranyborjú bűne éppoly mélyen részévé vált Izrael népe kulturális emlékezetének, mint a Tóraadás. Ahhoz, hogy az események könnyen érthetők legyenek, fel kell idéznünk a Mispátim hetiszakasz utolsó részét (lásd Smot 24:12-18), ahol Mose felmegy a tűzbe és füstbe boruló Szináj hegyre, hogy ott újabb törvényeket kapjon, és ekkor negyven napra eltűnik Izrael gyermekei elől. A történet szerkezetéből az tűnik logikusnak, hogy a Smot 25:1-31:18 utáni részt annak a tipikus esetének tekintsük, amikor a Tóra nem kronológiai sorrendben mesél el bizonyos eseményeket, és az időrend szerint e korábbi fejezeteknek követniük, és nem megelőzniük kellene az aranyborjú bűnét.
Az aranyborjú bűne a nagy tekintélyű középkori értelmezők egy része (pl. Maimonidész) szerint a bálványimádás minősített esete volt, mások (pl. rabbi Jehudá Hálevi) szerint viszont a nép csak jelképes formát kívánt adni az Örökkévalónak, miután azt hitték, hogy vezetőjük elveszett Isten hegyén. Anélkül, hogy apologetikus magyarázatokat keresnénk, érthető ez utóbbi álláspont is. A történetből egyértelmű, hogy a kinyilatkoztatást megelőzően a nép azt az útmutatást kapta, hogy halálbüntetés terhe mellett tilos a hegyhez közelíteni (19:10-15), maga a Szináj hegyi kinyilatkoztatás megtapasztalása halálfélelmet keltett bennük (20:15-18), és Mózes távozása után a hegy tetején félelmet keltő jelenségeket láthattak (24:15-17).
A nép tehát joggal hihette, hogy Mose sose tér vissza, és új vezetőre van szükségük. Azt is nehéz elképzelni, hogy a nép azt hitte volna, hogy az előttük megformázott jelkép valóban maga Isten lenne.
Úgy tűnik viszont, hogy a Tóra meglehetősen pesszimista álláspontot fogalmaz meg azzal kapcsolatban, hogy a nagy csodáknak mekkora hatása van a hosszútávú engedelmességre és bizalomra, hiszen még ha csak szimbolikus tettnek tekintjük is az aranyborjú elkészítését, akkor is szembefordulás volt az Örökkévaló nem sokkal azelőtt kinyilatkoztatott parancsaival, a szövetség megszegését jelentette, és nyilvánvaló bizalomhiányt mutatott Isten és Mose irányába.
Fontos azt is megemlíteni, hogy az aranyborjú itt elmesélt története több részletben jelentősen különbözik a Dvárim könyvében (9-10. fejezet) található változattól, ami legalábbis a bibliakutatók szerint annak bizonyítéka, hogy a Tóra több, egymástól független, sőt egymásnak időnként ellenmondó hagyományt is megőriz.
1. Mose késlekedik lejönni a hegyről – E mondat akkor értelmezhető könnyen, ha az események láncában Smot 24:18-at folytatja: „Mose belépett a felhő közepébe és felment a hegyre, negyven napon és negyven éjszakán keresztül a hegyen volt.”
körbevették Áháront – A héber kifejezés וַיִּקָּהֵל הָעָם עַל (vájikáhél háám ál) a gyülekezés fenyegető jellegére utal.
Gyere, és készíts nekünk istenségeket, amelyek vezetni fognak bennünket – A héber szövegben az elohim (azaz egy többesszámú alakú) szó szerepel, amely általában Isten egyik neve, de itt inkább istenségeket jelent, és következetesen többesszámú igék követik. A figurális istenábrázolással teli politeista világban szocializálódott nép számára természetesnek tűnhetett, hogy vezetőjük eltűntével új szimbólumot követeljenek, amely majd útmutatóul szolgál a számukra ismeretlen pusztaságban.
ezzel a Mose nevű férfival – A távolságtartó megnevezés talán arra utal, hogy Mose mindig bizonyos fokig távoli és idegen maradt a nép számára. A szóhasználat talán visszautal Smot 11:3-ra.
2. Áháron azt mondta nekik, „Szedjétek le az aranyfüggőket…” – Áháron szerepe sokkal negatívabb a Smotban szereplő történetben, mint a Dvárim verziójában, de a hagyományos magyarázók egy része itt is talál számára mentő körülményt: azért kéri az aranyfüggők begyűjtését, hogy hátha ezzel eltántorítja a népet szándékától. Más bibliai helyeken is összekapcsolódik a bálványimádás az aranyfülbevalókkal (lásd pl. Beresit 35:4, Bírák 8:24-27).
4. egy öntőformában átalakította, egy öntött borjút csinált belőle – A חֶרֶט (cheret) szó jelentése ebben a kontextusban nem egyértelmű, de talán az aranytárgyak megolvasztására szolgáló edény lehetett. A borjú vagy bika az ókori keleten a hatalom és a termékenység egyik szimbóluma volt. A kor ikonográfiája és teológiai nézetei tükrében könnyen lehet, hogy a 12. századi Tóra-kommentátor, Ávráhám ibn Ezrá értelmezése helytálló, és az álló borjú a láthatatlan istenség uralkodói lábzsámolyát, vagy trónját volt hivatott jelképezni. Isten nagyhatalmú uralkodóként történő elképzelése jól illik a szövegkörnyezethez, hiszen a nép vezetőt követel.
5. Ezek a te istenségeid, Izrael – Noha Áháron csak egy borjút készített, a politeizmustól még erősen befolyásolt nép valószínűleg az istenségek általános szimbólumát látta benne. Ugyanakkor, a korszak legtöbb kutatója szerint, a kor emberei nem fetisiszták, hanem politeisták voltak, azaz magát a bálványt nem tekintették istennek.
6. mulatni kezdtek – A héber לְצַחֵק (lecáchék) ige más szentírási helyeken szerepel kultikus táncot és szexuális tevékenységet jelentő értelemben is, és könnyen lehet, hogy itt is énekléssel, tánccal (lásd: 32:18-19), illetve szexuális kicsapongással összekapcsolódó mulatozást jelentett.
Nemzetközi kommentár
michael paley rabbi
kommentárja
Az aranyborjú és a zsidó hit köztársasága
Eredeti kommentár: Joshua Gerstein
Mi legyen, ha a közvetítő, Mose eltűnik, és a nép, úgy tűnik, magára marad a sivatagban? Hogyan találják meg a vezetőjük nélkül az Örökkévalót?
Mose „késlekedik lejönni a hegyről”, annyira sokat késlekedik, hogy minden emberi számítás szerint vagy örökre elhagyta a népet, vagy esetleg már nem is él, így vagy úgy, de nem tér többé vissza a félelmetes Teremtő, Kinyilatkoztató hatalomtól, amelyhez mindig is inkább tartozott, amellyel mindig is jobban megtalálta a hangot, mint Izraellel. Ez önmagában is súlyos veszteség, de különösen az teszi kétségbeejtővé a helyzetet, hogy csak neki volt közvetlen kapcsolata az Örökkévalóval, ezért is tűnt el a szemük elől, hogy ismét tárgyaljanak egymással. Ezeken a tárgyalásokon más nem vehetett részt.
Ha nincs Mose, nincs többé kapcsolat az Örökkévalóhoz sem, és semmivé válhat mindaz, ami összeköti egymással a sivatagban magukra hagyott egykori rabszolganép tagjait. Könnyen lehet, hogy vállalkozásuk, magasabb céljának elvesztése után, véget ér. Tanácstalanok, elveszítették orientációjukat.
Szükségük van valamire, ami közvetíthet a Seregek Ura és az emberek között. Közvetítő nélkül, tapasztalataik szerint, nem lehet elérni, megszólítani az Örökkévalót.
Csak Mosével folytat bizalmas beszélgetést, általa üzen a többieknek. Számos értelmező szerint szó sincs arról, hogy Őt magát kívánták volna leváltani az aranyborjúra, csak Mose helyettesét keresték és állították elő házilag. A vétek, amelyet elkövettek, tulajdonképpen félreértés volt. Mose és a Seregek Ura kivételes közelségéből azt a téves következtetést vonták le, hogy aki nem Mose, annak nincs közvetlen útja az Örökkévalóhoz, postásra van szüksége, ha el akar jutni hozzá.
Joshua Gerstein rabbi két rendkívüli modern tekintélyt idéz, akik vitába szállnak ezzel az előfeltevéssel. Joseph Beer Soloveitchik, a XX. századi modern ortodoxia egyik legnagyobb hatású rabbija szerint a Tóra az, ami mindenki számára egyaránt közvetítheti az Örökkévaló parancsait és szeretetét, amely így mindenki számára hozzáférhető, legalábbis elvben. Soloveitchik rabbi hozzáteszi, hogy nem csak az indokolatlan önbecsülés, hanem az alaptalan vagy túlzó önbecsülés-hiány is vétkekhez vezethet, az aranyborjú esetében éppen a kishitűség okozott gondot.
A volt brit főrabbi, Jonathan Sacks szerint a zsidó hit köztársaságában minden polgárnak egyforma hozzáférése van a köztársasági alkotmányhoz, a Tórához, amely az egyenlő állampolgárok közösségének garanciája és fundamentuma. Aranyborjúra tehát igazán, tényleg semmi szükség.
A szerzőről
Joshua Gerstein Jeruzsálemben élő rabbi, tanító, az izraeli hadseregben tartalékos hadnagy, a Tóra és Izrael földjének kapcsolatát tárgyaló könyv szerzője.
A kommentár forrása: https://blogs.timesofisrael.com/the-sin-of-the-golden-calf-revisited-thoughts-on-parshat-ki-tisa-5774/
kommentárok
Kelemen Kata,
a Szim Salom reform közösség rabbija
Lehetséges, hogy mi, zsidók találtuk fel a monoteizmust, de ez nem jelenti azt, hogy mi magunk monoteisták lennénk - állítja a jelentős kortárs gondolkodó, Lawrence Kushner rabbi. Valójában úgy tűnik, hogy történelmünk kezdeteitől fogva hosszú időn át bálványimádók voltunk. A ’máásze háegel’ – ’a borjú biznisz’ az Örökkévalótól való elidegenedés legerősebb paradigmájává válik a zsidó vallásban. Az „eredendő bűn” számunkra, a kereszténységtől eltérően, nem a tiltott gyümölcs fogyasztásával szimbolizált szexualitás felfedezése, hanem egy bálvány imádása. Miért olyan óriási ez a bűn? Miért indítja ez az Örökkévalót lángoló haragra? Egy midrás szerint (Smot Rábá 43:6) Mose csillapítani próbálja az Örökkévalót. „Miért vagy olyan dühös a népedre?”- kérdi Mózes. „Hisz pusztán csak egy segítőt adtak melléd! Te fogod felhozni a Napot az égre, az (az aranyborjú) meg a Holdat. Te fogod a harmatot leteríteni a földre, az meg a szeleket fúvatja majd. Te hozod az esőt, az pedig a növényeket szökkenti szárba.” Az Örökkévaló így replikázott: „Mose, ugyanazt a hibát követed el, amit ők! Ez a borjú nem valóságos!” „Vagy úgy!”- szólt Mose. „De akkor meg miért vagy olyan dühös rájuk?” A beszélgetés mindkét résztvevője: mind az Örökkévaló, mind pedig az Őt „csőbe húzó” Mose tudni látszik, hogy a borjúbálvány egy néma, élettelen tárgy. Akkor hát kire féltékeny az Örökkévaló?
Lehetséges magyarázatért forduljunk a ’mászechá’ – szó egyik lehetséges jelentéséhez: ’öntött’. Folyékonyságot, alakíthatóságot jelöl – valamit, ami állandóan formálható. A bálvány koncepciója mögött nem egy kijegecesedett, megmerevedett forma áll, hanem ellenkezőleg: valami olyasmi, amire folyamatosan hatást gyakorolhat a készítője, amit képes irányítani, manipulálni. Márpedig ha te, a készítője, irányítod, ha hatalmat gyakorolsz fölötte, akkor az nem lehet isten – akkor te válsz istenné.
A zsidó vallás Istene ezzel szemben testetlen, láthatatlan, megfoghatatlan, néven nem nevezhető: nem manipulálható semmilyen módon. Ez az isten-kép arra tanít minket, hogy élethelyzeteinkben, emberi kapcsolatainkban is elfogadjuk azt, hogy nincs hatalmunk a másik felett – hogy ne akarjunk Mindenhatóvá válni, hogy helyén tudjuk kezelni az egonkat. Nem kis feladat.
Borgula András,
a Gólem Színház művészeti vezetője
Ez a hetiszakasz mintha csak egy színházi szövegkönyv lenne. Ha az lenne, így nézne ki:
(Mose a takarásban várakozik, a színpadon a zsidók félnek)
ZS: (Áháronhoz) Gyere, készíts nekünk istenségeket, amelyek vezetni fognak bennünket, hiszen nem tudjuk, hogy mi történt ezzel a Mose nevű férfival, aki felhozott bennünket Egyiptom országából.
Á: Szedjétek le az aranyfüggőket feleségeitek, fiaitok, leányaitok füléből és hozzátok azokat elém.
(zsidók el)
Már egy laikus számára is feltűnhet, mennyire hasonlóképpen (képekben, karakterekben, drámai szituációkban) gondolkodik egy tragédia, vagy éppen komédia szerzője és a Bibliánk írója is. Most mégis egy másik, azonnal szembetűnő jelenségről szeretnék beszélni, amely a Ki tiszá szakasznak és a kortárs színháznak egyaránt alapja; ez pedig a hős(ök) hiánya.
A szakaszban a két valódi főszereplő, Mose és Isten, valahol a hegyen (offstage/takarásban) megváltják a világot, míg mi a dramaturgiailag mellékszálon futó eseményeket látjuk (amelyek aztán - mivel jó dramaturg írta a Bibliát - fősodorrá változnak), ahol csupa mellékszereplő látható.
A modern (majd aztán a posztmodern) dráma egyik jelentős újítása, hogy nincsenek nagy pozitív hősök, a színpadon szereplők kisemberek, akárcsak a közönség.
Eltűntek a nagy utazók, a királyok, a hercegek, maradtak a Moszkvába vágyó nővérek vagy éppen a gyermekei helyett a szabadságot választó háztartásbeli nő. Ez megkönnyíti a befogadó számára az azonosulást a színpadon látható (a könyvben olvasott) karakterekkel.
A Gólem Színház által is előadott Lionel Goldstein darab, a Halpern és Johnson kiváló példa erre: a valódi hős(nő) sírja mellett kezdődik az előadás, tehát a vezető karakterünk már a nyitóképben halott. Mondhatnánk úgy is, hogy Moséhez hasonlóan épp a Mindenhatóval találkozik. Ezután a két mellékszereplő férfi szenvedéseit, örömeit, majd megvilágosodását látjuk, és ezáltal (valamint remélhetőleg a Ki tiszá szakasz olvasása által is) mi magunk megértjük, mi lett volna a helyes/kóser/igaz cselekedet… és ez már (majdnem) a várva várt katarzis.
