Smot 29. fejezet
38. Ezt helyezd fel az oltárra [áldozatként]: két egyéves bárányt, naponta, mindig. 39. Az egyik bárányt reggel helyezd fel, a másik bárányt szürkületkor helyezd fel. 40. [Áldozz fel] az egyik báránnyal egy tized kitűnő lisztet, egy negyed hin tört olajjal összekeverve, italáldozatul pedig egy negyed hin bort. 41. A másik bárányt [áldozatát] pedig szürkületkor végezd el; ugyanúgy végezz vele lisztáldozatot is, annak italáldozatával együtt, mint reggel, hogy kellemes illatú tűzáldozat legyen az Örökkévalónak. 42. Ez legyen az állandó égőáldozat nemzedékeiteken át a Találkozás Sátra bejáratánál, az Örökkévaló előtt. Ott fogok találkozni veletek, és ott fogok hozzád szólni. 43. Ott találkozom Izrael gyermekeivel és [a sátor] megszenteltetik dicsőségem által - 44. megszentelem a Találkozás Sátrát és az oltárt; Áront és fiait [is] megszentelem, hogy papjaim legyenek. 45. Izrael gyermekei között fogok tartózkodni, az ő Istenükké leszek, 46. és legyenek tudatában, hogy Én, az Örökkévaló, vagyok az ő Istenük, aki kihoztam őket Egyiptom országából, hogy köztük tartózkodjam. Én vagyok az Örökkévaló, az ő Istenük.
Az ókori Izrael vallási kultúrájának az áldozatok bemutatása éppolyan szerves részét képezte, mint amennyire napjaink zsidó vallásához természetesnek tűnően tartozik hozzá az imádkozás és a Tóra tanulása – mintha mindig is így lett volna.
A lefordított részben található az úgynevezett olát hátámid, azaz: állandó, mindennap – sábátkor is – bemutatott égőáldozat. Tilos volt bármi más áldozatot bemutatni a reggeli támid áldozat előtt, illetve az estefelé bemutatott támid áldozat után.
Valószínűleg sohasem fogjuk megtudni, hogy pontosan milyen vallási elképzelések társultak a Tóra időszakában Izrael népének vallási képzetei között az áldozati kultuszhoz, illetve azt, hogy mennyire volt egységes ebben a korszakban a nép különböző csoportjainak hitvilága.
Számunkra idegennek tűnhet a gondolat, hogy olyan áldozatot mutattak be Istennek, amely kísértetiesen emlékeztet egy pusztai pásztornép étrendjére (bárányhús, liszt, olaj, bor), és csak remélni tudjuk, hogy az adott korban is mindenki értette, hogy nem Isten táplálásáról, hanem csak szimbolikus tettekről van szó.
Hasonlóképpen idegen sokak számára – ma is, ahogy az Ókorban is az volt – az a gondolat, hogy Isten a szentélyben „lakik”. A bibliakutatók körében elterjedt álláspont, hogy a Tóra szövegéből egyaránt alá lehet támasztani azt az elképzelést, hogy Isten valóban a szentélyben tartózkodik, de azt is, hogy Istennek csak a „dicsősége” lakik ott. Joggal feltételezhető, hogy a vallási elit egy része már a Tóra korában úgy vélte, hogy csak képletes lakhelyként szolgálhat Isten számra bármi evilági hely.
38. bárányt – Egy nomád pásztornép számára ez volt a legkönnyebben megszerezhető húsfajta.
mindig – Héberül: תָּמִיד (támid), szintén lehetséges fordítása: állandóan, állandó jelleggel.
39. szürkületkor – Héberül בֵּין הָעַרְבָּיִם (bén háárbájim). A rabbinikus értelmezés szerint a kifejezés a napnyugtától a csillagok feljöveteléig tartó időszakot jelenti. Az áldozatok rendjének felsorolásából úgy tűnik, hogy a papi iskolák közül legalább az egyik úgy vélte, hogy, a nap a reggellel kezdődik, nem pedig az előző nap estéjével, ahonnan pedig a sábát és a zsidó ünnepek kezdetét számítjuk.
40. kitűnő lisztet – A régi fordítás szerint: lángliszt. A liszt szitált állapotú, legjobb minőségű részét jelenti.
hin – Egyiptomi eredetű űrmérték, feltehetően megközelítőleg egy liternyi mennyiséget jelölhetett.
tört olajjal – Nem malomkeréken préselt, hanem mozsárban összetört olajbogyóból származó olaj, amelyet a legjobb minőségűnek tartottak.
41. kellemes illatú tűzáldozat legyen az Örökkévalónak – Többször is előfordul a Tórában ez az erősen antropomorfisztikus kifejezés, melyből úgy tűnik, hogy széles körben elterjedt nézet lehetett, hogy Isten érez szagokat. A Tóra korszakában valószínűleg elfogadott teológiai nézet lehetett, hogy Isten egyszerre immanens és transzcendens létező, szagokat érez, de nem fogyaszt táplálékot, jelen van a Találkozás sátrában, de csak a „dicsőségén”, kisugárzásán keresztül. A középkori zsidó filozófusok mindent megtettek érte, hogy elterjedtté váljon a kifejezés szimbolikus értelmezése, és megszűnjön az az elképzelés, hogy Istennek bármiféle anyagi valósága, „teste” van. Hosszú időnek kellett eltelnie, amíg ez vált a zsidó teológiában az egyetlen legitimként elfogadott nézetté.
42. – A Bibliakutatók szerint a vers közepén új mondat kezdődik, amely azt a nézetet tükrözi, hogy az áldozatok Szentély-beli bemutatása, azaz a rendszeres Istenszolgálat elvégzése az a feltétel, amelynek teljesülése érdemessé teheti Izraelt az Istennel folytatott kommunikációra. Az áldozatok tehát csak kommunikáció feltételeként és/vagy eszközeként szolgáltak, nem az áldozati állat „felajánlása”, Istenhez „juttatása” volt a céljuk, nem Istennek volt rájuk szüksége. Ha ez a tudományos feltevés helyes, akkor az innentől kezdődő és a 46. verssel véget érő rész valószínűleg egy olyan forrásból származik, amely szerint csak Isten szentelhet meg dolgokat és helyeket, az áldozatok nem hatékonyak önmagukban, Isten jelenléte nélkül.
43. Ott találkozom Izrael gyermekeivel – A Tóra későbbi részeiben Isten többnyire felhővel vagy füsttel szimbolizált jelenléte többször is megjelenik a Találkozás Sátra bejáratánál, és az isteni „jelenlét” szenteli meg a területet.
45-46. E két vers összekapcsolja a Smot könyvének két nagy témáját: az egyiptomi kivonulást és a pusztai szentélyként szolgáló Találkozás Sátrának megépítését. A kivonulás célja nemcsak a fizikai szabadság megszerzése volt, hanem azáltal kap szellemi célt, hogy Izrael közössége az Örökkévalót Isteneként elismerő néppé váljék, mely méltó rá, hogy az Örökkévaló köztük „tartózkodjon”.
Nemzetközi kommentár
michael paley rabbi
kommentárja
A megtérés placebo tablettája
Eredeti kommentár: Moshe Davis
Miért fontos az Örökkévalónak állatok feláldozása, miért és hogyan vezet ez a véres szertartás megtisztuláshoz?
A 12. századi francia Talmud-kommentátor és Biblia-magyarázó, Bechor Shor szerint a kérdés még sokkal messzebbre vezet. Ha az Örökkévaló mindenhol ott van, miért kell neki egyáltalán hajlékot építeni ahhoz, hogy a nép körében tartózkodjon? Csak ezt követően lehet felvetni a kérdést, hogy itt
miért kell a megtisztulás reményében állatokat ölni és felajánlani a Teremtőnek? Mi szüksége van rájuk? Miért vezeti be a Tóra ezt a kultuszt, teszi központi jelentőségű elemévé a vallásgyakorlatnak?
A Bechor Shor szerint világos, hogy a Seregek Urának sem épületre, sem állatáldozatra egyáltalán semmi szüksége nincsen, az Ő fogalmával eleve nem egyeztethetők össze az ilyen igények. Szerinte a kultusz nem az Ő, hanem a mi igényeinket szolgálja, a megtisztulás iránti igényünknek teremt rituálét, szertartást, amelynek révén át tudjuk élni a megtisztulás tapasztalatát.
Noha „metafizikai” értelemben semmi sem történik ilyenkor a nagy kommentátor szerint, nem leszünk, bármit is jelentsen ez, „objektíve” tisztábbak az áldozati szertartás után, a tudatunkban mégis beáll valamiféle változás, úgy hisszük, történt valami velünk. Ha pedig immár különb embernek érezzük magunkat és azt is tudjuk, hogy van mit veszítenünk, mert ismerjük a „tisztátalanság” állapotát, amelytől megszabadultunk, jó okkal feltételezhető, hogy nem kockáztatunk újra. Hogy nem keveredünk újra bűnökbe.
Ez egyfajta kognitív terápia Moshe Davis rabbi szerint, a talán pontatlan tudás arról, hogy tiszták lettünk, tisztává tesz bennünket, a tévedés jobb embert csinál belőlünk, tehát hasznos. Akárcsak a placebo-hatás. Noha kémiai értelemben nem történik semmi velünk, miután bevettük a hatóanyag nélküli tablettát, szerencsés esetben, a szer gyógyhatásába vetett bizalmunk révén, jobban leszünk. Így gyógyít a templomi kultusz a középkori Tóra-tudós szerint. Ebből pedig az következik, hogy a hatás elérhető más technikákkal is, az áldozat felajánlása elvben felváltható. Fel is váltotta az ima fokozatosan, a második Szentély pusztulása után teljesen.
Bár Moshe Davis ortodox rabbiként idáig nem megy el, de a gondolatmenetből akár az a következtetés is levonható, hogy az Örökkévalóhoz fűződő kapcsolat és az önismeret, az erkölcsi fejlődés technikái másodlagosak, a célnak bármi megfelel, ha eléri a kívánt hatást, a rituálék menete – céljukhoz képest – tekinthető másodlagosnak, miközben a hagyománynak, persze, van egyfajta súlya, tekintélye. Feltétlenül a használatban lévő rituálék mellett szól az, hogy nemzedékek hitelesítették: működőképesek.
A szerzőről
Moshe Davis amerikai közösségi rabbi és pszichológus, továbbá szociális aktivista, a modern ortodox Yeshiva Universityn avatták rabbivá.
Kommentár forrása: https://www.ou.org/torah/parsha/bechor-shor/the-psychology-of-sacrifice/
kommentárok
Fináli Gábor,
rabbi
A Tecávé hetiszakaszban olvashatunk a mindennap bemutatott áldozatról (korbán támid).
A hagyományos kommentátorok közül is sokan felvetették már a kérdést: vajon az áldozati kultusz a hit gyakorlásának legmagasabb szintű megnyilvánulása? Ez a világmindenség fennmaradását szavatoló leghatékonyabb vallási intézmény? Valóban vágyunk rá, hogy felújítsuk ezt a véres rítust, amelyről például Maimonidész azt gondolta, hogy csak egy a bálványimádás elkerülését szolgáló, szükséges, ámde rossz megoldás? Szerinte az áldozatok „célközönsége” az egyszerű nép fiai, akik nem képesek Istent igazán szellemi módon szolgálni.
A Tórából úgy tűnik, ha az elsőszülöttek nem vettek volna részt az aranyborjú bűnében, akkor ők lettek volna a papok. Az Áron házából származó papság tehát csak pótmegoldás. Nehéz nem észrevenni a hasonlóságot az egyiptomi papi kaszt és a kohaniták rendje között. Egyiptomban a papság körülmetélkedett, a papi poszt legtöbbször apáról fiúra szállt, a disznót Széttel, a káosszal, a rosszal, a viharral, a sivataggal, az idegenekkel azonosították, tisztátalannak tartották és az elit nem fogyasztotta. Egyiptomban volt főpap és volt énekes kórus is – amolyan „lévita” kisegítő papság. A papok napi több rituális fürdés közepette végezték rituális, adminisztratív, gyógyító és egyéb feladataikat. A Héber Bibliából ismert szentélyhez hasonlóan tagolt egyiptomi templomokban is volt „szentek szentje” – oda csak a főpap léphetett be.
Bármi legyen is az eredete a papi rendnek, biztos, hogy – a II. Szentély pusztulásáig – az egyik legsikeresebb elitcsoport volt Izrael népe történetében. A papoknak sikerült központosítani a kultuszt, és elérték, hogy kizárólag ők tölthessenek be az áldozatokhoz kapcsolódó rituális funkciókat. Sokszor az állam irányításában is döntő szerepük volt.
Napjainkban a Főimát háromszor, ünnepeken négyszer, az áldozatok pótlására, a Szentély felé fordulva, az áldozati szertartásokkal azonos időpontokban vagyunk kötelesek elmondani. Az esküvők, házavatások, a széder este szimbolikája, hanuka, a szombati sóba mártott kenyér, mind felidézik az áldozati kultuszt, annak ellenére, hogy már a Karl Jaspers által tengelykornak nevezett időszakban (i.e. VIII.-III. század) a kínai császárságtól Athénig a véres áldozati kultuszok relativizálódtak és megkérdőjeleződtek. Az indo-perzsa újvallások, a görög filozófia, Ámosz, Jirmijá, Jesájá és Zechárjá áldozati kultusz kritikája mind ebbe a trendbe illeszkedtek.
Ennek ellenére, a zsidóságban részben politikai okokból, részben a történelmi múlt miatt, az áldozati kultusz emléke – és sokak számára felújításának reménye – központi szerepet tölt be.
Nemecsek Anna,
tárlatvezető, a Magyar Zsidó Múzeum munkatársának kommentárja
„Méltóságteljes és gyönyörködtető legyen”, olvassuk a hetiszakaszban a papok öltözetéről. A leírás finom részletessége megkívánja az összes érzékszerv használatát az élmény befogadásához. Mert ami szép, számomra érzéki. Érzéki pedig csakis élő lehet. A hetiszakaszt olvasva két tárgy elevenedett meg előttem a Múzeumból, ahol dolgozom. Minden nap elhaladok mellettük, mégsem ununk rá egymásra.
De hát mitől lehet élő egy tárgy? Talán az élteti, hogy van, aki kérdezzen tőle, mert mindig van valami új mesélnivalója számomra. Akik ezeket a szépségeket létrehozták megannyi emléket rejtettek el bennük. A műalkotások fenséges voltukból adódóan nélkülöznek bárminemű otrombaságot. Ezért én különösen hálás vagyok, mivel ezek a tárgyak tanítanak, emlékeznek, és teszik mindezt a legszelídebb és legnemesebb módon. Így tesz az állandó kiállítás tóravértje is, Mózes mellett Áron féldomborművű alakjával. Áron kezében füstölő, mellkasán az urim vetumim nevű melldísz, mely az Örökkévalóval kapcsolatba lépő főpap közvetítő eszközeként szolgált, hogy a nép és a király kérdéseire Isten sugallta, igaz válaszokat adhasson. Ám a törvénytevő melldíszen felragyogó betűk sorrendiségének, értelmének megállapítása emberi felelősség volt, Áron és leszármazottainak felelőssége.
A Szentély pusztulása óta a mi felelősségünk a Tóra értelmezése, a tanulás, az emlékezés. Milyen szép, gondoltam magamban, hogy most, amikor Szentély nincs, így áldozatot sem mutathat be kohén; a tórát öltöztetjük; díszítjük koronával, vérttel, és rimonpárral. Az Áront díszítő főpapi ruha részleteire a Tóra díszítésére szolgáló tóravért emlékeztet. Így a csodálatos rimonpár is Padovából, amelynek teraszai a Szentély felszerelési tárgyait és a főpapok öltözetének összes kellékét felvonultatják, alattuk pedig finom láncokon csengettyűk és gránátalmák függnek, így emlékezve Áron köpenyének szegélydíszeire.
Tanulás és emlékezés elválaszthatatlanok. Térben és időben ez köt össze minket, az emlékezés, ötlött fel bennem valamelyik nap, a múlt kérdéseit magukban hordozó tárgyak között sétálva. Egymásra reflektálás, vagy egyfajta kommunikáció ez a tárgyak és köztem, nem tudom; de szeretem velük keresni a kapcsolatot. A Tórának annyi arca van, ahány zsidó él a világon – ez az interpretáció áll hozzám a legközelebb, mert szerintem a vizuális kommunikáció is egy a sok nyelv közül, és ez az én nyelvem.
