Smot 36. fejezet
2. Mose szólította Becálélt és Oholiávot és mindazokat a bölcs embereket, akinek az Örökkévaló bölcsességet adott a szívébe; mindenkit, akit szíve arra indított, hogy hozzáfogjon a munka elvégzéséhez. 3. Elvették Mose elől az összes adományt, amelyet Izrael gyermekei a szentélybéli szolgálat elvégzéséhez hoztak; de azok továbbra is minden reggel önkéntes adományokat hoztak. 4. Eljött a szentéllyel kapcsolatos munkákat végző összes bölcs, ki-ki a maga feladata mellől, 5. és azt mondták Mosenek: „Többet hoz a nép, mint ami szükséges az Örökkévaló által megparancsolt munka elvégzéséhez.” 6. Mose parancsba adta, hogy hirdessék ki és mondják meg az egész tábornak: „Se férfi, se nő ne végezzen több munkát a szentély adományai ügyében!” Visszatartották a népet az adományozástól. 7. A munkaanyag elég volt minden munka elvégzéséhez, és még maradt is.
A Találkozás Sátrában az áldozatok révén történő istenszolgálatnak számos kelléke volt megtalálható. E kellékek elkészítése emberi feladat volt, és a Tóra többszöri ismétli, hangsúlyozza, hogy a munkálatokat vezető mesteremberek isteni inspirációra készítették el e művészileg megformált tárgyakat.
Valószínűleg arra utal a sokszoros ismétlés, hogy az esztétikumnak vallási értéke is van, a kreatív, művészi tehetség pedig isteni adománynak tekintendő.
A pusztai szentély építésének másik állandóan visszatérő témája az önkéntes adományok és a munkafolyamatokban való önkéntes részvétel fontosságának hangsúlyozása. Az önkénteskedés és az adományozás olyan értékek, amelyek a bibliai kortól napjainkig folyamatosan meghatározták a zsidó közösségi életet.
2. Mose szólította Becálélt és Oholiávot és mindazokat a bölcs embereket – A talmudi hagyomány (bBráchot 55a) azt vezeti le abból, hogy Mose nyilvánosan szólította a közösség adományaiból készítendő Találkozás Sátra építési munkáinak vezetőit, hogy minden korszakban nyilvánossá kell tenni a közmunkákkal megbízott személyek kilétét.
bölcsességet adott a szívébe – A kifejezés jól tükrözi, hogy egészen az újkor hajnaláig úgy vélték, hogy a bölcsesség forrása a szív, és nem az aggyal kapcsolták össze a gondolkodás tevékenységét.
mindenkit, akit szíve arra indított, hogy hozzáfogjon a munka elvégzéséhez – Nemcsak a tárgyak adományozásáról dönthettek szabadon, hanem a munkavégzés is az önkéntes hozzájárulás egy formája volt.
3-5. A folyamatosan visszatérő „hoztak” szó is az önkéntességet hangsúlyozza.
6. Se férfi, se nő ne végezzen több munkát – A vers világossá teszi, hogy férfiak és nők egyaránt nagyvonalúan adakoztak. A versben szereplő מְּלָאכָה (meláchá) szó általában szakértelmet kívánó munkát jelent, és ez a szó vált a rabbinikus korszakban a szombaton és ünnepnapokon végzett tiltott tevékenységek, „munkák” terminus technicusává (ez a bevettebb). Itt valószínűleg kibővített értelemben az adományok hozatalával járó erőfeszítést jelenti, hisz nem a nép végzi el magát a munkát.
7. A munkaanyag (meláchá) elég volt minden munka (meláchá) elvégzéséhez – Ebben a versben kétszer fordul elő a meláchá szó, először a munkához összegyűjtött nyersanyagot, majd magát a munkafolyamatot jelenti.
Nemzetközi kommentár
michael paley rabbi
kommentárja
A művészet és a teremtés
Eredeti kommentár: Lilly Kaufman
A Tóra építőművésze, Becálél neve azt jelenti, az Örökkévaló árnyékában. A művészetben a név sugalmazása szerint megmutatkozik, megismétlődik, ha kissé halványabban is, a teremtés. Az Ő árnyékában Általa ihletetten dolgozni, ez volna a művészi alkotóképesség, kreativitás.
Az építészet, az „egyházi” építészet is, részben mindig alkalmazott művészet, annál is inkább, mert a megrendelő az Örökkévaló, ez, gondolnánk, sok mozgásteret nem biztosít a művésznek, aligha van módja, szándéka megkérdőjelezni a világos instrukciókat. Csakhogy azok, Mose révén, emberi közvetítéssel jutnak el Becálélhez, ráadásul – a Toronyi Zsuzsanna kommentárjában hivatkozott talmudi történet szerint – pontatlanul. Azt kéri, először a Frigyládát, aztán a hozzá tartozó kellékeket, végül a pusztai Szentélyt formálja meg, és ez a sorrend nem tűnik észszerűnek Becálél számára. Észszerűbb lenne az épületet felhúzni először, a nagyobbtól a kisebb felé haladni. Értésére adja Mosének aggályait, aki beismeri, hogy lehet abban valami, amit mond, végtére is az Örökkévaló árnyékában él.
Nincs okunk romantizálni a történetet, Becálél egyszerűen mesteremberi technikai tudásról, hétköznapi józanságról tett tanúbizonyságot ellenvetésével, amellyel eltalálta a Teremtő kézenfekvő szándékát. Valóban, nem kell ihlet ahhoz, hogy átlássuk, a Mose által javasolt sorrend indokolhatatlan. Csakhogy épp Mose nem így gondolja, ő annak tulajdonítja Becálél belátását, hogy közel áll a Seregek Urához. Tulajdonképpen magasabbrendű ihletnek tekinti a rabbinikus hagyomány szerint a művészetet, olyasminek, ami a Teremtő alkotásának halványabb kópiája, árnyéka, de mégiscsak azt idézi és ismétli meg. A kreáció árnyékában ott a kreativitás.
Kreatívnak lenni ugyanakkor mégiscsak azt jelenti a Talmud története szerint, hogy jobban, pontosabban értjük a Teremtő szándékát magánál Mosénél is,
a kreativitás nem önmegvalósítás, hanem égi inspiráció.
A Talmud itt a vallási tekintélyt és a művészi tekintélyt egyenrangúnak ismeri el a hetiszakaszt kommentáló Lilly Kaufman szerint.
A szerzőről
Lilly Kaufman rabbi, a progresszív, ugyanakkor hagyományőrző, középutas, konzervatív irányzat rabbija, a konzervatív rabbiképzést támogató alapítvány igazgatója.
Kommentár forrása: http://www.jtsa.edu/the-artists-insight
kommentárok
Toronyi Zsuzsanna,
Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár igazgatója
Becalél nevének hallatán nekem nem csak ő, Hur fia jut eszembe, hanem (mint szinte mindenről), a zsidó múzeum, kulturális örökségünk, a zsidó hagyomány megfogható, látható része. A zsidó művészet, és annak egész intézményrendszere.
A zsidó kulturális örökség megőrzésének és tanulmányozásának, az „igazi” zsidó művészet megteremtésének fontosságára Martin Buber hívta fel a figyelmet 1901-ben.
Gondolatát tettek követték, és 1906-ban Jeruzsálemben megnyílt az új jisuv első művészeti iskolája, a Becalél Akadémia. Alapítói nagy tudatossággal tervezték meg a tananyagot: ügyeltek rá, hogy lehetőleg szentföldi alapanyagokból, a bibliai hagyományokból eredő mintakinccsel készítsenek el mindent. Ők tervezték a Keren Kájemet telekkönyvének borítóját csakúgy, mint az első izraeli lottószelvények díszítését, szőnyegeket, falicsempéket, hétköznapi és szertartási tárgyakat. Az új design megteremtése mellett a mintatárként használt régi tárgyakból létrehozták a Becalél múzeumát is – a mai Izrael Múzeum elődjét. Az alapító atyák, Boris Schatz szobrász, és Mordecai Narkiss, a zsidó művészet történetének első professzora, nem csak az iskolát és a múzeumot, de fiaiakat is Becalél után nevezték el. Mire utaltak a névválasztással? Egy szójátékra épülő talmudi történet (bBráchot 55a) szerint Becálél neve arra utal, hogy Isten árnyékában (becél Él) állt, amikor az Örökkévaló megparancsolta Mosenek a szentély építésének előírásait, így Mose közvetítése nélkül is rendelkezett minden szükséges tudással és információval.
„Nomen est omen” (névben a sors) mondták az ókori rómaiak, „a névben az ember szellemi lényege kommunikál Istennel” írta Walter Benjamin abban az időben, amikor Schatz és Narkiss a Becalél nevet adták gyermekeiknek.
A Becalél név a zsidó művészet szimbóluma. Azé a művészeté, amely nem a vizuális kánon és a dekoráció esztétikája, hanem amelyet a benne élő szellemi tartalom határoz meg. Kedvenc példám erre nem múzeumi tárgy, nem is feltétlenül művészeti alkotásnak szánt ábra, hanem a zsidó szakrális szövegek közti belső utalások, kapcsolati hálózatának digitális megjelenítése. Egyszerű tanulást segítő eszköz, de ennél többet jelent. A többezer éves szövegek közti kapcsolatok gyönyörű, szimmetrikus és / vagy repetitív mintákat rajzolnak ki. Nem más ez, mint az igazi, a zsidó szellemet megmutató, transzcendens, metafizikus zsidó művészet. Tulajdonképpen nem új alkotás, hanem olyan eddig is létező tartalmak vizuális megjelenítése, melyek a Szináj hegyi kinyilatkoztatás óta részei a szöveghagyománynak, csak számítógépes grafika nélkül eddig láthatatlanok voltak. A zsidó tanítás, a judaizmus szellemi tartalmai más módon láthatatlan, kifejezhetetlen részeinek feltárása a zsidó művészet igazi feladata, s ez csak úgy és akkor lehetséges, ha az ősi tanítás alapos ismeretén alapuló kortárs reflexiókkal közelítünk hozzá.
Tordai Bence,
a Mozaik Zsidó Közösségi Hub munkatársa
Úgy tűnik, a Vájákhel hetiszakasz az egyik legkorábbi zsidó forrás, mely az esztétikai szempontú alkotás folyamatáról, természetéről és magáról az alkotóról szól. A hetiszakasz nagy részleteséggel tárja elénk az emberi kéz által, de mégis felsőbb sugallatra létrehozott pusztai szentély építését. Bár ehelyütt csak két alkotót nevesít a szöveg, más leírásokból az derül ki, hogy az építkezés kollektív és közösségi alkotófolyamat. Még ha mai elgondolásunk szerint a szöveg alkalmazott művészetről is szól, a hetiszakasz arról tesz közvetlen és közvezetett állításokat, hogy mit jelent a művészet.
Szekuláris zsidó perspektívából a Vájákhel hetiszakasz remek kiindulópont a zsidó művészetről szóló diskurzusban. (Művészet alatt ebben az esetben autonóm képzőművészetet értsünk.) A kérdésfelvetés, miszerint van-e zsidó művészet, és ha igen, ez mit jelent, csupán néhány évtizedes, emiatt szinte teljesen nyitott és feltárásra váró. Akárcsak egy hagyományos szövegről szóló hávrutában, ennél a témánál is a jó kérdések feltevése vihet előre minket a gondolkodásban.
Van-e zsidó művészet? Mi számít zsidónak – ha zsidó származású (vallású?) a művész, vagy, ha zsidó témát, esetleg zsidó gondolatot vélünk felfedezni a műben? Chagall Fehér keresztre feszítése zsidó mű? Modigliani művei zsidó alkotások, vagy csupán egy zsidó művész műveiről van szó? Érdemes-e egyáltalán ezekben a kategóriában gondolkodnunk (értsd: van-e relevanciája a zsidóságnak egy esztétikai diskurzusban)?
Sem a művészettörténetnek, sem az esztétikának nincsenek végső válaszai a fenti és a fentiekhez hasonló kérdésekre. A zsidó művészetről szóló diskurzust először a XIX. században vetették fel német és más nyugat-európai művészettörténészek, akik, többek között, arra keresték a választ, hogy miért nincs, vagy miért olyan kezdetleges a zsidó művészet. A diskurzus a XX. század elején folytatódott, és kezdett egyre összetettebbé válni a (zsidó származású) modern festők megjelenésével. Első alkalommal a zsidó művészetről szóló gondolkodás pozitív előjellel a 60-as, 70-es évek Amerikájában bontakozhatott ki. Először a New York-i Zsidó Múzeumban, majd a Chicago-i Spertus Intézetben rendeztek a téma köré épülő kiállításokat, előbbi a sokatmondó Is there a Jewish art? címet kapta. Magyarországon és más közép- és kelet-európai országokban ez a diskurzus a keleti blokk felbomlását követően tudott igazán elindulni.
Megfigyelhető, hogy a
zsidó művészetről szóló diskurzus szorosan összefügg a zsidókat vagy zsidó közösségeket érintő társadalmi változásokkal, valamint, hogy a zsidó művészetről való gondolkodás egyben a zsidó identitásról való gondolkodás is.
Az identitásukat kulturális alapon meghatározó zsidók számára a zsidó művészet és irodalom témája különösen fontos lehet, nemcsak kulturális-társadalmi kontextusban, de személyes önmeghatározásuk szempontjából is. Hogy a történelmi, társadalmi és kulturális helyzetünknek köszönhetően lehetőségünk van erről a teljesen nyitott és lezáratlan kérdéskörről vitázni, véleményem szerint igazán kiváltságos helyzet, és olyan lehetőség, amellyel érdemes élni.
