Vájikrá 10. fejezet
1. Vették Áháron fiai, Nádáv és Ávihu, ki-ki a saját serpenyőjét, tüzet helyeztek bele, füstölőszert tettek rá, és idegen tüzet közelítettek az Örökkévaló elé, amelyet nem parancsolt meg nekik. 2. Tűz jött ki az Örökkévaló elől, megégette őket, és meghaltak az Örökkévaló előtt. 3. Így szólt Mose Áháronhoz: Erről beszélt az Örökkévaló, amikor azt mondta: „Azok által szentelem meg magam, akik közel vannak hozzám, kivívom tiszteletemet az egész nép előtt.” Áháron hallgatott. 4. Mose hívta Misáelt és Elcáfánt, Uziélnek, Áháron unokatestvérének fiait, és azt mondta nekik: „Gyertek közelebb, vigyétek el testvéreiteket a szent-hely előteréből a táboron kívülre.” 5. Közelebb jöttek, és köntösüknél fogva a táboron kívülre vitték őket, Mose utasítása szerint. 6. Mose így szólt Áháronhoz és fiaihoz, Eleázárhoz és Itámárhoz: „Hajatokat ne ziláljátok össze, ruhátokat ne szaggassátok meg, hogy meg ne haljatok, és a düh nehogy az egész közösségre irányuljon. Testvéreitek, egész Izrael háza gyászolja meg a tűzvészt, amelyet az Örökkévaló támasztott. 7. A Találkozás Sátrának ajtaján ne menjetek ki, hogy meg ne haljatok, mert az Örökkévaló felkentjeinek olaja rajtatok van.” Mose utasítása szerint cselekedtek.
Az előző fejezet végén (9:22-24) Mose és Áháron sikeresen bemutatják a megtisztító-vétekáldozatot, az isteni dicsfény megjelenik, és az egész nép szeme láttára tűz csap ki a Szentély belső részéből, elégeti az áldozati állatot, a nép pedig ujjongva fogadja az isteni akarat e pozitív megnyilvánulását.
A bibliakutatók véleménye szerint a Tórán belül több hagyomány különböztethető meg, és ez a rész a papi szerzők műve.
A papi hagyomány szerint, Isten, miután megjelent a Szináj hegyen (Smot 24.15-18a), és megparancsolta a Szentély felépítését, a Találkozás Sátrának felszenteléséig nem „tartózkodott” a nép körében. Ez a rész tehát, amely a kilencedik fejezetben beszámol arról, hogy Isten tüze elégeti a megtisztító-vétekáldozatot, a Smot könyvét lezáró mondatok (lásd a Pkudé hetiszakaszhoz írott magyarázatot) egyenes folytatása.
A sikeresen bemutatott áldozat azonnali ellenpontjaként meséli el a Tóra Áháron két fiának történetét, akiknek a bűne nem teljesen egyértelmű, csak annyi bizonyos, hogy nem az Örökkévaló parancsának megfelelően jártak el, és ezért Isten haragja elpusztította őket. A Tóra felfogása szerint a találkozás a Szentséggel, az Isteni jelenléttel, felemelő, de életveszélyes tapasztalat. Isten csak azok közeledését fogadja el, akik feltétel nélkül engedelmeskednek a parancsainak, és könyörtelenül megbünteti a vétkeseket.
1. serpenyőjét – Az illatos füstáldozatok bemutatásához használt edény, szenet helyeztek bele, arra szórták rá az elfüstölögtetésre szánt illatszereket, és az isteni tűz égette el azokat.
tüzet helyeztek bele – Bár a héber szöveg az אֵשׁ (és) „tűz” szót használja, de valószínűleg inkább tüzelő anyagról, azaz szénről van szó. A fordítás azért őrzi meg mégis a tűz szót, hogy a narratíva egysége megmaradjon: a 9. fejezetben a tűz az isteni jószándék jele volt, a 10. fejezetben Áháron fiai a tűzzel kapcsolatban vétkeznek, ezért az isteni tűz emészti el őket, megfelelően a bibliai lex talionis elvnek: hasonló módon bűnhődnek, mint ahogy vétkeztek.
idegen tüzet – A héber אֵשׁ זָרָה (és zárá) kifejezés jelentése nem egyértelmű. A bibliakutatók jelentős – és a klasszikus értelmezők kisebb - része szerint vagy a szenet, vagy az illatszereket vették profán, azaz a Szentély számára idegen helyről. Ez, illetve az, hogy isteni parancs nélkül léptek a Szentélybe, elég volt ahhoz, hogy halállal kelljen bűnhődniük. A hagyományos magyarázók a puszta rituális vétségnél súlyosabb, erkölcsi alapú vétséget feltételeztek, és számos magyarázat született Nádáv és Ávihu bűnének mibenlétére, például az, hogy részegen léptek be Szentélybe, vagy Mose és Áháron halálát kívánták, hogy átvehessék a helyüket.
2. Tűz jött ki az Örökkévaló elől – Nádáv és Ávihu valószínűleg arra számítottak, hogy az isteni tűz segítségével majd elfüstölögtetik az illetszereket, ehelyett a tűz megölte őket. Ugyanaz a kifejezés áll itt is, mint az előző fejezetben (9:24), ahol a tűz az áldozat elfogadásának jele.
megégette őket – Ez a fordítás pontosabbnak tűnik, mint a hagyományos „elemésztette őket”. Mivel a holttesteket később a ruhájuknál fogva viszik el, így nehéz elképzelni, hogy teljesen elégtek volna, valószínűbb hogy csak az arcukba csapó tűz égette őket halálra.
3. Erről beszélt az Örökkévaló – A Tóra nem rögzíti máshol, hogy ilyet mondott az Örökkévaló. Az isteni mondás egy rövid, poétikus betétnek tűnik a prózai szövegben.
akik közel vannak hozzám – Vagy: „akik túl közel jönnek hozzám”.
és tiszteletemet kivívom az egész nép előtt – A nem teljesen világos kifejezés valószínűleg arra utal, ahogy ezt több középkori kommentátor is feltételezte, hogy mivel Áháron fiainak halála a nyilvánosság előtt következett be, így ezen keresztül mutatta meg Isten, hogy feltétel nélküli tiszteletet, azaz engedelmességet vár el.
Áháron hallgatott – Valószínűleg az isteni ítélet elfogadását jelenti a hallgatás.
4. vigyétek el testvéreiteket – A testvér szó itt kibővített értelemben szerepel, nem csak testvérekre, de általában rokonokra vonatkozik.
a szent-hely előteréből – Nem teljesen világos, hogy hol lelték halálukat, és az sem, hogy ha a Szentély belsejében, akkor hogy került ki a testük onnan. Az viszont egyértelmű, hogy mivel a holttesteket a tisztátalanság forrásának tekintették, azokat azonnal el kellett távolítani a Szentély közeléből.
5. köntösüknél fogva a táboron kívülre vitték őket – Abból, hogy a ruhájuk épen maradt, arra következtethetünk, hogy valószínűleg csak a fejük égett meg. A holttestek rituális tisztátalansága miatt magukat a tetemeket nem érintik meg, csak a ruhájukat. Bár a bibliai kor temetkezési szokásai kevéssé ismertek, de szinte biztos, hogy a temetők lakott területeken kívül voltak.
6. Hajatokat ne ziláljátok össze, ruhátokat ne szaggassátok meg – Szó szerint: „fejeteket ne ziláljátok össze”, de világos, hogy a kitétel a hajukra vonatkozik. Mivel Nádáv és Ávihu papi kötelességeik megszegése miatt haltak meg, ezért a hozzájuk hasonló papi funkciót betöltő közvetlen családtagjaik nem mutathatták a gyász megszokott jeleit.
Testvéreitek, egész Izrael háza gyászolja meg a tűzvészt – Korábban (9:24) a nép ujjongva és leborulva fogadta az áldozat elfogadását jelző isteni tüzet, most azonban azt kell megtanulniuk, hogy az isteni harag is megnyilvánulhat ugyanabban a formában. Ebben a versben nem a korábban használt „és”, vagyis tűz szó, hanem az égés vagy tűzvész jelentésű שְּׂרֵפָה (szréfa), szó szerepel.
7. mert az Örökkévaló felkentjeinek olaja rajtatok van – Úgy tűnik a papok felkenésével kapcsolatban két párhuzamos hagyomány is létezett. Az első szerint csak a főpapot, Áháront kenték fel a szent olajjal (lásd: 8:10-12), a másik szerint a fiait is (7:36). Ez a vers bizonyára a második hagyomány álláspontját tükrözi.
Nemzetközi kommentár
michael paley rabbi
kommentárja
A csönd hangjai: Áháron néma gyásza
Eredeti kommentár: Jon Sommer
Amikor a gyermekeit elpusztította az Örökkévaló tüze, az Örökkévalóé, akinek Áháron főpapja, szolgálója volt, ő hallgatott. Áháron csendes volt és szerény, de hallgatása talán nem csak az Örökkévaló akaratának alázatos jóváhagyása volt. A csend annak belátása, hogy van, ami nem megbeszélhető.
Van olyan baj, amelyen lehet segíteni, probléma, amely megoldható, vagy legalább kezelhető, fájdalom, amely megszüntethető, de legalább enyhíthető. Vannak konfliktusaink, amelyeket meg lehet beszélni. Vannak álláspontok, amelyek között lehetséges a közvetítés. Áháron olyasmit tapasztal meg, amire nincs vigasz, amin belátás nem segít, amire tehát nincsenek szavak.
A halál, ahogy mondani szokás, az élet része. A gyermekek eltemetik végül szüleiket, ahogy őket eltemetik majd a gyermekeik. A nemzedékek váltakozása, úgymond, az élet rendje. Az, ha a szülőknek kell a gyermeküket eltemetni, kívül van ezen a renden. A szüleink elvesztése, bármilyen fájdalmas, természetes és ez vigasztaló. A szükségszerű következett be, ami történt, indokolt és indokolható. Ha a legelső fájdalom enyhült, erre rávilágítani nem érzéketlenség. A szülő halálára van magyarázat, a gyerekére nincsen. Nem illeszthető be semmilyen rendbe, nem értelmezhető, nem indokolható, tehát a beszéd nem segít rajta.
Áháron, ahogy a zsidó hagyományban olvassuk, némaságával kifejezte, hogy nem lázad a Seregek Urának döntése ellen. Némasága sokkhatás is lehetett bizonyára, a csapás a szemei előtt történt. És az is magyarázhatja, hogy az, ami történt, nem illett a szavak rendjébe, nem volt kifejezhető, közvetíthető, megbeszélhető.
A zsidó hagyomány Áháron hallgatásából is tanulja, hogyan viselkedjünk a gyászolóval. Aki meglátogatja a sivát ülő, a szerette halála utáni első gyászhetét töltő hozzátartozót, nem szabad beszélgetést kezdeményeznie. A fájdalom átélése, tiszteletben tartása az első időben nem tűri a vigaszt, végső soron annak bizonygatását, hogy nincs is olyan nagy baj. De, van. A fájdalomra azonnal következő vigasztalás, esetleg a gyászoló gondolatainak „elterelésére” tett kísérlet a gyász, a veszteség iránti érzéketlenség. A fájdalomtól, a veszteségtől való félelem tölti meg zajjal kényszeresen az élet súlyos pillanatait, hogy semminek se maradjon súlya, jelentősége. Pedig az ember halandó, mindenkit, akit szeretünk, elveszítünk, vagy ők veszítenek el minket. A rögtön lecsapó, a gyász átélésére időt nem hagyó vigasz éretlensége ezt az egyszerű összefüggést nem képes tudomásul venni. A csend pedig illik a hiányhoz, a gyászhoz. Az, ha némán, de jelen vagyunk, jelzi, hogy, noha nincs mit mondanunk, osztozunk a fájdalomban. A néma látogatás, az, hogy együtt ülünk a gyászolóval, felváltja a vigasz alkalomhoz nem illő kísérletét az együttérzéssel, mert ahol a vigasz még korai, az együttérzésnek ott is van helye. Az első gyász természete szerint néma, ezt tanúsítja Áháron megrendülése, mert nem csak a szavak taníthatnak, hanem a csend is.
A szerzőről
Jon Sommer reformrabbi, rabbinikus tanulmányai mellett irodalmat tanult a Kaliforniai Egyetemen, bő másfél évtizeden át dolgozott az Egyesült Államok légierejénél rabbiként
Kommentár forrása: https://jewishhealingcenter.org/wp-content/uploads/2018/04/Shemini-The-Sound-of-Silence.pd
kommentárok
Draskóczi Ádám,
mesterszakos vegyészmérnök-hallgató, szarvasi korcsoportvezető
A termodinamika II. főtétele szerint a magukra hagyott rendszerek rendezetlensége nő (ezt a tudomány entrópiának hívja), eluralkodik bennük a káosz. Minden spontán folyamat (így azok is, melyek energiát termelnek) fokozzák ezt. És ez nem csak a kémcsövekben vagy a reaktorokban igaz - maga a világegyetem is egy zárt rendszer, hiszen (mai tudásunk szerint) a határain kívül nincs semmi, ami kölcsönhatásba léphetne vele. Fizikai valóságunknak tehát megállíthatatlanul nő az entrópiája, hogy amikor eléri a lehetséges maximumát, minden megszűnjön történni. A csillagok kihunynak, a reakciók megfagynak, a mozgások megszűnnek: az univerzum halott.
Az atomok és az univerzum között félúton helyezkedik el az emberi mérettartomány, és nem vagyunk kivételek a fentiek alól mi magunk sem. Hogy tudjuk mégis fenntartani szervezetünk állandóságát? Miért nem keverednek össze szöveteink és sejtjeink, ezáltal növelve a káoszt?
Nádáv és Ávihu történetében a tűz az isteni jelenlét, a megtisztulás, de ugyanakkor a büntetés szimbóluma is. Mi magunk is égetünk, gyomrunknak, mint egyfajta oltárnak áldozatot hozunk (táplálék), amelyet az feldolgoz (elemészt), majd megszabadulunk a végtermékektől (ahogy az áldozati oltár füstje is elszáll). Ilja Prigogine, a Nobel-díjas kémikus szerint így tartjuk fent saját állandóságunkat és rendezettségünket: a kis entrópiájú táplálékból kinyerjük az energiát, az ennek során keletkező nagy entrópiájú termékektől pedig különböző módokon megszabadulunk.
Adja magát a hasonlat, hogy az égőáldozattal az ókori kultúrák, így a Szentély előtti és korabeli zsidók is a világ rendjét és állandóságát akarták biztosítani. És ahogy a mi gyomrunknak, úgy az áldozati oltárnak is vannak mennyiségi és minőségi korlátai: túl sok ráhelyezett felajánlás elfojtja a tüzet, a rossz minőségű áldozat pedig felborítja az egyensúlyt. Áron fiai ez utóbbi hibát követték el - növelték a káoszt, és a rendet már csak ilyen végzetes módon lehetett visszaállítani.
Hogy mi a fentiek tanulsága? Talán a saját céljaink elérése érdekében tett erőfeszítéseink felülvizsgálata? A status quo megőrzésére irányuló intelem, vagy épp ellenkezőleg: a folytonos változás elfogadása? A természet rendjével szembeni alázat? Nem tudom, csak egyben vagyok biztos: egy kis kémiatudás sosem árt...
Lübeck Jutka,
a Szarvasi Tábor projektkoordinátora
Négy számomra fontos problémát vet fel a szöveg. Címszavakban:
Hiba – Nádáv és Ávihu valamilyen hibát követhettek el az Örökkévaló szemében. Nem tudjuk pontosan milyen hibát, és a szöveg nem tartotta fontosnak megmagyarázni. Ebből én arra következtetek bármekkora vétséget követtek el, ha kategorizálnunk kellene, az enyhébb és nem a főbenjáró bűnök közé sorolnánk.
Túlkapás – Az Örökkévaló reakcióját nem lehet előre megjósolni, gyors és brutális. Semmilyen figyelmeztetés nem előzi meg, semmilyen magyarázat nem követi. Manapság az ilyet hirtelen felindulásból elkövetett emberölésként kategorizálnánk.
Vezetői stílus – Az Örökkévaló nem figyelmeztet, nem magyarázza meg a döntését és nem ad utána feedbacket. Egy alacsonyabb beosztásban levő „középvezető”, azaz Mose próbálja menteni a menthetőt azzal, hogy értelemet keres a történekre, és utasításokat ad Áháronnak és a népnek, hogy hogyan és merre tovább.
A nagyfőnök pedig mindeközben csendben ül, zárt ajtók mögött az irodájában, úgy tesz, mintha nem lenne ez olyan nagy dolog, ezzel nem kíván többet foglalkozni vele. Ez annak a vezetőnek a stílusa, aki úgy képzeli, hogy az emberek majd akkor funkcionálnak jobban és tartják be rendesen a szabályokat, ha a félnek, szabályosan rettegnek tőle. Szerintem az volt a mázlija az Örökkévalónak, hogy volt egy nagyon jó és megbízható beosztottja, Mose, aki példaszerűen kezelte ezt a krízishelyzetet. Magyarázatot adott, gondoskodott a feladatok kiosztásáról és pontosan megmondta, hogy mit kell tenni.
Gyász – Az egész szövegben ez számomra a legkegyetlenebb rész. Mose azt mondja Áháronnak és fiainak, hogy nem gyászolhatják az elveszett fiakat, tervéreket. És itt nem áll meg, mert azt is hangsúlyozza, hogy azzal, ha lemondanak a gyász kifejezéséről, a közösséget védik. Azaz el kell engedniük a fájdalmukat, el kell ásniuk az érzéseiket és a szokásos rituálék szerint nem búcsúzhatnak el szeretteiktől, ha mégis megtennék, a kollektív büntetést kockáztatják, azt , hogy az Örökkévaló haragja az egész közösségre irányul majd.
Több dolog nem hagy nyugodni a szövegben.
Miért nincs egyáltalán kérdés benne? Csak a beszámoló olvasható és utasítások. Egyetlen emberben sem merült fel egyetlen kérdés sem a történtek után?
És még akkor is, ha Nádáv és Ávihu halált érdemeltek tettükért, az élőknek nincsen joguk gyászolni? Van akkora bűn, amelynek büntetése után még az életben maradtak gyásza is bűnös?
És miért az élőket büntetjük? Hiszen a halottaknak mindegy, milyen módon temetjük el őket, vagy emlékezünk rájuk, ez a rituálé élőknek fontos.
